Lakatos Mihály: Gladiátor

Reggelente a Gladiátor dallamára ébredek,

kinyomom a telefont,

Istenem, még egy nap a ki tudja hányból,

s a kérdés, mely felmerült,

ki tudja, hányszor:

hogy mindez mi végre?

Dédunokáink már a nevünk sem fogják

tudni, hiszen annyi más tudnivalót

követel a jelen,

kit érdekel majd, hogy itt hagytam a jelem,

melyben talán én igen, talán…

de senki más nem győzhetett velem.

Mégis, nap mint nap ébredek s megyek:

háztól házig, faltól falig.

Ha kell, támadok, ha kell, védem magam.

Ellenség, mint a gomba – néző alig.

Vesztettél? Győztél? Egyre megy.

Senkit nem érdekel, ha örülsz,

s az sem, ha lábad megremeg.

Hát így megy ez.

Reggelente a Gladiátor…

gyerünk, gyerünk, fogmosás, zuhany,

nem az elmélkedés órája ez,

rohanás a buszhoz, ahol mindig ugyanazok:

a bőrcsizma-mániás hölgy a szomszéd utcából,

fekete-piros dzsekis hatvanas férfi, ki tudja, honnan,

sapkája mélyen a szemébe húzva,

hervadt asszonyát maga után húzva,

s a duci, göndör hajú nő – régen kalauz volt,

bliccelőt büntetett s ha nem – letuszkolt

 ma már csak utas, nem érdeklik a jegyek,

felőle ingyen is – akár a legyek.

Fontos reggeli találka ez, senki nem késik,

pontosan jövünk, ha esik, ha havaz

s talán a sorrend is mindig ugyanaz.

Nem köszönünk egymásnak – ez szabály.

Én is csak úgy jöttem rá, hogy a második héten

köszöntem a csizmás hölgynek – ha már….

Ő csak nézett – mint gyásztáviratot,

mit a postás hoz,

hogy mit akarok s azt mire fel,

de tényleg: mi közünk egymáshoz?!

S torkomon akadt a szó, szégyelltem magam.

Igaza volt.

Nem mondtam, hogy: asszonyom, de hiszen

mindkettőnk egy csónakban evez,

mert rájöttem: hiába nap mint nap…

mégiscsak magányos küzdelem ez.

A holnapért neki külön s nekem is külön

kell megugornom a szintet,

minden külön számlára megy, csak a vég közös:

hogy együtt felejtenek el majd minket.

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2018. november 3-i számában)