Makkai Ádám: Petőfi Zoltán kiadatlan költeményei... (részlet)

2021. március 14., 13:43
Petőfi Zoltán 1860-ban - Forrás: Wikipédia

Petőfi Zoltán kiadatlan költeményei, melyek „Alekszander Sztyepánovics Petrovics” sírjából kerültek elő a barguzini ásatások alkalmával, és a Morvai-expedíció tudtán kívül a Burját-Mongóliában kutató hongkongi barátaink segítségével kerültek Chicagóba (részlet)

 

Azt mondták, hogy az apátlan gyerek

apát keres magának minden felnőtt

személyében, s hogy ezzel sorsa eldőlt.

Alig hiszem, de szólni sem merek

          mert kinevetnének. Kedvesapám,

          a mindent-tudó és jeles professzor,

          fejemhez vagdosá már jónéhányszor,

          hogy „komplexusom” van… Nekem? Az ám,

s ugyan bizony mitől ne lenne, hogyha még

a nagybátyám és jóanyám is írnak?

Gondjára bízom hát e fagyos sírnak

          a tényt, hogy bármi módon szenvedék,

          ragadt belém is szufla – noha fogytán –

          asztmás vagyok, szegény Petőfi Zoltán!

 

A papa vad volt, csillapíthatatlan,

nekiment papnak, nemesnek, királynak.

Magamnak hasonló sorsot kívánjak?

Szívemben fortyog, fő a Múzsa-katlan,

          de gyöngyeimet én ebek elé

          sosem fogom dobálni. Íme, élek,

          hazugság volt csak a „vándorszínészet”,

költészetem halálom érlelé.

Nincs többé Pilvax, kávéházi dráma,

mint negyvennyolczban. Ott egye a rosseb!

Szegény apám… Miféle lőtt, orosz seb

          végzett veled, és hol vagy eltemetve?

          Hiába vár rád minden magyar dáma…

          De általam sosem léssz elfeledve!

 

Nem kell a hírnév. Legyek ismeretlen.

Amit versben gondoltam, az a lényeg.

Éterbe írják álombéli lények –

a sors, tudom, csak látszólag kegyetlen.

          Apám lenézett minden czifra formát,

          bár úgy írt hexamétert, mint akárki,

          szonettje nincs, hisz azt ki kéne várni,

          míg összeáll a rímek-rakta korlát.

De úgy kell nékem, mint falat kenyér

hogy tudjon rólam és megértse célom:

ezért vak munkám minden kínt megér!

          Bár edződtem vón’ inkább nyers aczélon,

          forgatva tőrt némettel és orosszal –

          szöveg lettem, melyet mindenki rosszall.

 

Hogy mikor írtam első versemet?

Úgy emlékszem, tizenkettő ha voltam,

s folytatni kell, elevenen vagy holtan –

a szó „folyam, mely visz vagy eltemet”,

          nemcsak a kor, mint Imre bátyánk írta.

          Az élet úgy, s azért tragédia,

          mert menet közben sok komédia

          vedlik le róla, mintha olló-nyírta

birkák szőréből fonnának bilincset,

hogy fájás helyett csuklód bizsergesse.

Így tudsz lenyomni sok merev kilincset,

          betegséget, fájdalmat kinevetve.

          Humor nélkül nem bírnám éltemet:

          a vers vagy szárnyat ád, vagy eltemet.

 

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2018. március 10-i számában)