Mátyás Emőke Ibolya: Magyarázatok – versek

Szárnyaszegett angyalok

Arcomat világította meg a hideg fény,
kerülgettük a fehér vonalakat
csak saját hajunkba kapaszkodva.
A párkány begyűjtötte a párát,
az ablakon pedig a por sárgán csillogott:
istennők szeme kémlelt fentről.
Összeszorított ajkakkal,
kócos fonattal és kopott nyakékkel
ülnek a hideg ablaknak támaszkodva,
Válluk már fehér és kezük elhidegült.
anyám hangját hallom a fényben,
őt nem mentették meg az őrangyalok,
s eszüket vesztve, a kudarcot elfelejtve
keresik lábnyomait az úttest szélén.
Arcomat világítja most a hideg fény,
Várok egy kézre, hogy derekamhoz érjen,
és visszahúzzon a fehér vonalról.

– szárnyaszegett angyalt szülnek döntéseink

 
Fohász

A drótkerítés fémes hidegét
elnyeli az arcbőröm testhője.
szégyenfoltok lesznek vörös csíkokká.
Szemem szürke zománccal
borítja be a betonfalakat,
fénycsóvák porlasztják őket.
Ujjaim szorosan körbefogják
a rozsdásodó drótszálat,
a vörös por megfesti márványfolt-bőröm.
Erőszakosan vetkőzi le magáról
kapaszkodó ujjperceim,
már-már csak körmöm tartja
hátraeső, görbe testemet.
A fűbe dőlve a sarat beszívja
vékony, fehér csipkés ruhám,
s melegséggel takarja be gerincem.

Uram, ha van angyal, aki most
rám néz, érdes kezed parancsolja hozzám!
Arcomra szórjon porrá őrölt szirmokat,
s suttogjon meleg hanggal
e világi gyermek mesét,
és suttogjon valamit nekem.
Rólad.

 
Ismételt

A terepminta foltjai között
szegekkel jelöltünk határt:
az üres tekintetek neveiből
és a helyeslő szavak mögötti
elhallgatott történetekből
sodortunk vékony fonalat.
A fém nyakára szorítottuk.

A világosabb mezőkbe
nagyanyáink fohászát
suttogtuk ismét bele,
de a szövet rostjai között
csak a lehelet párája akadt fel.

Mutatóujjammal összecsíptem
a fényelnyelő sávokat,
s a tűrődések helyére ráképzeltem
egy idegen tenyér térképét.
Apáink fényképe sárga-fekete
krétalapok emléke.

Mindig arcok tükörképét rajzolom,
s te csak néhány emléket
csepegtetsz a szádból az ajkamra:
újrajátszott emlékeket
tűzünk a falinaptár sarkára,
mint elvégzendő feladat,
majd reggel magunkra terítjük
a poshadt szagú zöldes kabátot.

 
Magyarázatok 

Anyám néha imádkozott.
Rutinnak éppen nem nevezném,
de a gyerekszemnek így jelezte:
megint új csokrot kellett tennie
a kipercent szájú vázába.

Anyám ma délután imádkozott.
Egy rongyba tekert lánc
gyöngyeit simogatta,
s mint a szomszéd kuruzsló,
egy alig visszhangzó nyelv
szavainak párájával
borította be őket.

Este leültem az ajtó előtt,
a térdeimre helyeztem
a lopott gyöngysort,
s nem tudva, mi a módszer,
a magasztos liturgia menete,
csak rég hallott sorokat ismételtem.

Holnap elmegyünk a templomba,
és megint fekete reverendában
lesz a pap a festmény előtt.
Olyan kevesen vannak már
a faluban, hogy azt hiszem,
az elhunytak nevei
vannak az anyagra írva,
és az adja a nyugtalanító színt.

(Utóbbi vers a 2022-es Kortárs hangon pályázat egyik díjazott alkotása)