Palackposta
A palackposta is elakadhat,
s az üzenet csak kering
egy mágneses pályán.
Én csillag helyett csak
egy ködös tekintettel kószáló
fekete szemű
angyalt látok.
Felveszi Mercur szerepét,
aranyozott cipőt húz lábára,
talán bal kézzel csókot küld,
és jobbjával arcomat simogatja.
Így kommunikál, direkt köteléket sodor
idegből és érzésből.
Nem bújik el a papír a képernyő
és két szóköz mögött.
Magabiztos, de emberi vonásban
találok kapcsolatot,
a mosoly egyértelmű, időtálló
irányjelző.
Az üzenet átadva, a hullám alól
felbukkan a palack,
s zöld fény villan fel a képernyőn.
Az ember a csillag szerint igazodik,
mögötte, benne Istent hisz.
Elindultam
A vonat ablakaira
feltapadtak a szobrok,
arcmásukat az üvegbe karcolták,
s a hang még most is
sikítva rohan a folyosókon.
Fekete filctollal rajzolom
az árnyékokat.
S a játék az egészben,
hogy folyékony nevetést és könnyet
csepegtetek a vonalak közé.
Ha a kipercent szilánk felsérti
az ujjbegyet:
két elmosódott csík rajzolja újra
az arcok vonásait.
És most van esélye a szavaknak,
hogy beleköltözzenek az üvegbe
és idővel kitörjék azt:
– elindultam
Indulatok üvegbe zárva
Puszta babonából van
egy villanykörte a fiókban,
amolyan tartalékként:
ha elvesztek valamit,
akkor előveszem,
kezemmel utánzom formáját,
s amikor a rojtok maguktól
meglebbennek
a perzsaszőnyeg szélén,
szavanként suttogom rá
a lenyelt indulatokat.
Mert igen,
ha nőként, gyerekként,
fiatalként
véleményem napvilágot lát,
vagy éjjelenként farkasokkal üvöltök,
akkor az átlagos tekintetek,
kik elvesznek az óra számlapján,
besorolnak a neveletlen
kategóriába.
Ezért nem beszélek a villanykörtéről.
Néha megjátszom az átlagost,
üresnek tűnök,
de egy rossz szikra lesz az,
aki
lángnyelvet
nevel belőlem.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. decemberi számában)