kötelék
elküldhetnél.
neked az úgyse fájna.
én kicsit belehalnék
újra, de utoljára.
elküldhetnél.
magamtól menni nem tudok.
visszahúz valami hozzád
– nyakamon a hurok.
elküldhetnél.
azt a kis figyelemfélét,
tán tudnám hiányolni,
hogy meghúzod néha a kötél végét.
súlyveszteség
mint az elnyűtt rongyok…
tapadnak rám az évek
s havi gyakorisággal
kilókban adom le magamról
az illúziókat
lesem kíváncsian,
mi lesz a folyamat vége
– mivé válok.
kiábrándult
vén szatyorrá fejlődöm majd.
erre utalnak a jelek,
kihúzom magam, ha mérlegre állok.
minden kis súlyveszteséget
elégedetten konstatálok
és egyre álomtalanabb az éj
az alvás csak pihenés,
s ha bólintok is kedvesen
legjobb barátom szavaira,
azokból a fele sem érdekel:
már semmit nem hiszek el.
kódok
(ujjaimon
hiába számolom
ezredszer is)
a kimondhatatlanság
selyempapíron szárított
kódjai
hányszor gubancolódtak
nyelvem köré
zavarták lépteim
elhaló ritmusát
a felejthetőség képlékeny
határvonalain
nem csempészhető át
semmilyen ikon, se jel
saolinléptű, láthatatlan
teleporttal sem
pedig ott
rizspapíron szárítják
a perforált szélű,
halmazborba mártogatott
szavakat
lidércfirka
amit eddig a köd takart
arra létborzongást
gravíroz a nap
mindenre odakerül a jel
egy apró részlete
fölülről láthatóan
kirajzolódik
egységesen lüktet
kocsonyás lidércek
sötét álomhangokat
írnak alvadt vértócsákba
alábbhagy a pulzálás
s amikor megérkeznek
édennek hiszik majd
ezt a tér-telen szigetet
a harcedzett délcegek
egy óra sem kell hozzá
és a ködbe fúlnak
(Karantének)