Napok Párizsban
Bérlő távollétében is csepegett
víz lavórba. Idővel már mind
a négy falból csapolni lehetett,
penészes évek hírnökét.
Halkan, serényen dolgozott
irodák félhomályában.
Szabadidejében kávéházakban
kuporogva olvasta a Le petit journalt.
Forgolódás közben fel-feltörő
indulatai vérvörösre mázolták
takaróját. Reggelre kihűlt, csupasz
lába visszakívánkozott
ágy melegébe. Vekker csörgése
hasította fel a csend puha szövetét.
Borotválatlanul, egykedvűen
lépett ki az elázott utcára.
Arcán némaságra ítélt
beavatottak lemondása,
– a világ jobbá tételéről.
Zsakett és cilinder.
légszomj, erős hajhullás.
Elutasítva a kínált dísztollat,
saját, rozsdás, puhafa
szárút vett elő. Családi
pecsétgyűrűje örökletes
rémképeket vert vissza
cvikkerének lencséjére.
Feszélyezetten ült a nagy felhajtással
járó temetésen, ahol az elhunyt
nyugalmát semmibe véve,
megragadták a megmerevedett kezet
és átírták tulajdon végakaratát.
Bár ekkor még nem tudták,
az erős szorítástól újra elkezdett
vért pumpálni a leálltnak hitt szív.
Az elhagyott porta
Apáról fiúra száll az örökség
az első elvetett mag óta.
Rajtam a sor, hogy életben tartsam,
és átruházzam az utódra.
Sok éjjelen át fúrtam fejem
vánkosba, de még így is
eljutott hozzám virágoskertem
segélykiáltása. Ha jégeső is verte
termést, föld alatt keresve járatot,
mélyült és ágazott szerteszét a gyökérzet.
A házat sem kímélték csapások.
Pusztított tűz, düledeztek
falak lódobogástól és lüktetettek szobák,
idegen népek ámokfutásától.
Magunkra zárhattuk volna koporsó
fedelét, ehelyett leporoltuk
magunkat, és elestünk újra
meg újra. Most együttes erővel
nyomnak le minket porba,
míg új névtáblát akasztanak
az ajtóra és elkerítik
a telket. Mire levegőhöz jutunk,
tartózkodási engedélyt követelnek,
saját portánkon.
(Trianon 100)