itthon tiszavirágzás volt,
én a kerületeket jártam,
szorított szívvel.
egy lépcsőn ült ember
rám rivallt, rárivalltam, leköpött.
azt képzeltem, te köpsz le engem.
a hídon zenét hallgattak,
ittak, öleltek, csókolóztak.
szép volt az este.
szívtáji balesetek meg vannak,
a Duna is örvénylik, dobál,
mint komp nagy viharokban.
aztán csitul, újra kezdi.
de a légzsákok okoznak sérüléseket.
kívül és legbelül.
túlhordja az ember, amit nem
kell, és a múlást is meg kell szülni,
mint a méhlepényt.
így okoskodtam, dülöngéltem, zokogtam.
szóval, tiszavirágzás volt,
a kerületeket jártam,
szorított szívvel.
most is hullajtalak
mint platán a kérgét,
szanaszét esett törzs vagyok.
albínó, pulzáló tér-fogat,
ajtó elé tett csecsemő.
kitelel bennem a májvirág
és nem jó a presszózsibbadás.
élni nem bírok, csak viselem magam,
csinálom a semmit, mélyre ásom
a mélyeket.
felhúzott szemöldök vagyok,
arcokon rózsabogár.
(és azt hiszem, mindig is
tiszavirágzás volt.
kiköpött, örökös szívrajzás.)
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. augusztus 29-i számában.)