Oláh András: Ennyire egyszerű – versek

ennyire egyszerű

kiűzöl hogy majd visszafogadhass
megvakítasz pedig csak téged látlak
idegenként viselkedsz hogy folyton
megismerni akarjalak
esőbe kergetsz hogy könnyessé ázzunk
táncoljunk mint kandallóban a láng
bennem a te szíved dallama lüktet
kémleljük egymást az idő résein
míg parázsból hamuvá nem leszünk
s végleg össze nem keveredünk

gátszakadás

mindent elvittek… üres az istálló a kamra
a padlás… gyermekei csöppecskék s még nem értik
miért kell az éjszakát a homokbányában tölteni
s mire való a csöndjáték amikor az égbolton
egyre-másra berregnek a repülők és a városból
is idehallatszik a felvijjogó szirénák rémülete
legkisebb lányával a karján
toporog a megroppant gerincű őszben
ugyanúgy kifosztva érzi magát
mint amikor a feleségét elvesztette
a tanyakert fakuló díszletei alatt didereg
amikor a hallgatást megtöri az öreg kendermagos
vad rikácsolása a szárkúpok között
„itt a bóbás!” kiáltja a kislány
– gátszakadás ez… végre új kaland kezdődik

tartozásaink

káromkodásba fut az utolsó mondat
látva a mértéktelen pazarlást
a hirdetőoszlopra ragasztott
hamisság térnyerését
gyerekkorodban sorba álltatok
a hentesnél a péknél
s nyaralásnak minősült
ha meglátogattátok tanyasi
száműzetést választó nagyapátokat
mert a szerződés nélküli hétköznapokba
nem fért önkényeskedő kivagyiság
nem gyűjtöttetek kipréselt álmokat
sem szomorúságot
távol tartottátok a hitetlenkedést
nem kellett egyensúlyozni
jó és rossz között
és a múlt mindig csak egyetlen
nappal tartozott

mélységeink
(Turcsány Péter emlékének)

megcsonkolt emlékek s törött álmok hullnak
bezárt szívben nincs már jövője a múltnak

részegült szavak közt emlékre találsz még
fejfák közt kóstolja fényedet az árnyék

vágyunk őszbe fordult – lehet csak képzelem –
lelkifurdalásból nem épül végtelen

nincsenek hullámok s mérhető mélységek
betegült reményünk légszomjjal ér véget

könyvek kráteréből ki épít árteret
szilánkos alku ez – zavaros látlelet –

maradsz bezárt kapu s csak bámulsz a falra
fakuló mosolyod szívünkbe van varrva