Paál Zsolt: Lazarus

2022. augusztus 07., 11:24
Siklódi Ferenc: Városunk délután (olaj, vászon, 70×100 cm)

Hol voltál, amikor a földnek alapot vetettem?
(Jób könyve 38:4)


Angyal állt a hídon,
felette a vörös nap szántott,
alatta gyárak dülöngéltek,
mint lomha és rút elefántok.
Messzebb daru állt,
himbált a nyelve, a horog,
kerítések rágták az estet,
mint meglazult, vén fogsorok.
Részeg jár itt, dühös melós,
és rossz nő fázósan és pőrén;
apró holddarabkák égtek
a lombok meleg bőrén.
Messziről a város csupa rom,
árok, gödör, torzó, anyaghiba,
s nincs szebb nála, mikor felöltözik
az alkonyat rongyaiba.
Patkány, kutya motoz át az éj falán,
koldus-büszke vadak,
meg-megállnak, hogy merjenek,
s holdba, égbe mosdanak.
Tűzfalon túl már a gyom tenyész,
s találni nem nehéz dögre itt,
régi falakra emeli a penész,
súlyos-sötét ökleit.
Erre folyik autók
fényes-bűzös hada,
reng a föld és zúg az ég is,
s mintha kiáltana.

Az Angyal a tetőkre lép,
majd átszáll a város felett,
itt-ott pislákol az ébrenlét,
míg sötéten szuszog száznyi emelet.
Műtő, folyosó és kórterem,
miket vérrel mostak;
megáll az Angyal, hosszan nézi,
ahogy a vemhes éj most összeroskad.
Seb és vágás, műtéti heg
lüktet puhán és melegen,
holtat tolnak, míg az ágyak alatt
légy lakmároz a beleken.
Valami lágy lebegés itt a múlás,
szürke és barna, mint az ősz,
és hosszú csendek, lomha fény,
mely a hordágyakon elidőz.
Felettük leng a hold, az égi penge,
melyen a halál sétál át merengve.

„Öltözz s jöjj, én szólítlak! Halld, Lázár!
Míg éltél, a tagadás volt
egyetlen kincsed,
s a tagadásod kapuit nyitották
a köréd nőtt kilincsek.
Susogj tüdő, verjél szív,
és zsongjon e kiszáradt garat!
Téged szólít a halálnál is
magasabb akarat!”

A Kiválasztott az ablak előtt,
hosszan nézi a tájat,
a város piszkos áradása úgy lepi el,
mint a csendes utálat.
Lázár az Angyalhoz lép, halkan szól,
hangja mégis olyan,
mint egy sírás a távolból.
„Az élet, mely megszültétől
oly’ sokáig rohad,
pondrólétünk falásra hív,
míg felfal egy másik pondróhad!
Én láttam a dühös Káint,
s Kalibánt, a Sziget szörnyét,
ott is, itt is omlik a part, az
utca és tér, az egész környék;
s milliók, kiket tép, öl, keserít a munka,
mindig odaállnak az utunkba,
ahogy a pénz, pör, göröngyös sírhalmok,
számlák, bank és sunyi hivatalnok,
est, elmaradt ima és félelem:
a gyilkos élni akar, de ölni kénytelen.
Kísértetház, bárhol lakom,
kísértetek, kik bemásznak minden ablakon,
s kiktől irtózik rossz lényem,
ott táncolnak a tetőn és a kéményen.

Vérem újra fő, a húsom életre lázad
tüdőm lombja reszket, érlelik a lázak,
nézz reám, te, ki az éltem visszaadtad,
nézd a világot, mely pokoli zsivajjal
riad alattad.
Az emberragályba hagytál felmerülni,
mi szellem volt, hússá, vérré keverted;
m’ért büntetsz Fény, Isten, bárki vagy!
Széttép, majd összerak iszonyú terved,
Ha lehetne szárnyam,
levágnám a lábam!
Nekem nem emberhit kell,
hanem ahogy az Isten hisz
önmagában.”

Az Angyal hosszan hallgat,
aztán szól, ajaktalan igét,
vékony szót, pattogót,
melyek pattogtak,
mint tűzre vetett venyigék:
„Nincs olyan bűn, mit rontott fajtád
nem követ el,
szájában vér, körme alatt hús,
és csak követel.
Lényed milliárdnyi lényből megszőtt
mérnöki munka,
mit millió évig formáltunk
isteni satunkba.
Így lettél a legszebb arány,
az egyedüli, a sohasem kész,
s hiába kémlel tudós, mérnök vagy művész,
te lettél az örök talány,
s örök naggyá tett az örök magány.”

„Hát legyen, újra mondom,
vedd vissza mindezt,
mert ki a létre fogad,
az örökké veszt.
Nézz rám, neked zokog ez az állat,
az ember nem is képmás,
csak kétlábú utálat!
Úgy lettem győztes,
hogy az öklömet emelem,
nincs megbocsátás
és nincs isteni kegyelem.
Kéj és önzés, s mindig bánat,
emészd el bőröm, vérem,
rossz takaróm, lüktető ruhámat!”

„Tudom, mi vagy,
a létezés bármely bolygóra hajít
egyként imádsz zsenge női szervet,
s renyhe lotyók húsának rút romjait.
Hiába vannak az édeni kapuk tárva,
te csak vágtatsz le a mélybe,
poklok szikár völgyeibe szállva,
és salak önmagadba, és bűnbe, kéjbe.
Minden, mi rossz, belőled él,
szentséges elméd helyett
önnön beled lettél.
Koponyád falai közt őrzöd az
elméd, e nemes ereklyét,
de az Űrbe küldhetnéd anyagod,
s azt elvinné ezernyi dereglyéd.
Én látom a jövőt, hol már a hadurak lába,
nem szomszéd szigeteken jár,
hanem rést tapos az Űr falába,
s meglátja pislogni,
hol a végső határ.”

„Mit számít, hisz ez csak távolság,
jövőm egy Pont körül forog,
ha húszmillió év is,
az öröklét falától visszatántorog.
Élek hát, s fojtogat a testem,
míg nem éltem, mégis bűnbe estem,
s ha meghalok, több leszek,
mint e földi porban az összes elveszett.
Angyal, letérdelek előtted, s kérve itt:
cáfold meg a pisztolygolyó érveit.”

„Lázár, menj, élj, s tedd, mit e
Földön Teremtőd neked adott.
Tiéd a föld, az ég, a Szellem, a világ,
a felrobbant anyag, az összes csillagok.
Nők és nemzés, az élet kísérlete,
tudás, eszmény, zene és tett,
a Megváltás fölötted ragyog,
az Isten bárhova is vetett.
Most menj, ébred a város
elborzaszt az örök emberi zaj,
Menj, Lázár, menj és élj,
hogy egyszer majd meghalj!”

Eső kopog szaporán,
mint pergése a dobnak,
daruk fémes raja illeg,
házak felett tollászkodnak.
Itt éhe van a szélnek,
a város széle naptalan vacog,
s a gyermeksírok gőgicsélnek,
felfalva holdat, eget, napot.
Ébred az élet, zúg a robot,
embert sodornak iszonyú érdekek,
beszövi a hegyeket a fény,
mint ujjak az unatkozó térdeket.
Újra autók iszonyú csordái,
metró, villamos, dübörgő vonat,
kiköpik az ébredők
a zavaros álmokat.
De fenn,
a mélán úszó tereken,
te, ki láthattad,
ki a törvényt kőbe, húsba véste,
te lenn maradtál a Mennyet lekésve.