Paál Zsolt: Valse triste — versek

2022. szeptember 25., 09:09
Csáki Róbert: Alkonyat (130×160 cm, olaj, vászon, 2012)

Valse triste

„Jobb olyan házba menni, ahol gyászolnak,
mint ahol mulatnak, mert minden embernek ez a vége,
s aki él, itt elgondolkodik.”

(Prédikátor könyve 7,3)


Jean Sibelius dallamára

Akár a vén koldus vagy szegény rokon,
úgy kullog át az ősz az udvarokon,
falak mellett hordók,
s néhány rozsdás kerék;
fölöttük kopogja el az eső
fáradt, szikár valcerét.

Deszkafal ágaskodik,
rajta üszkös, fakó rés,
messze látszik villanása,
mint egy ott feledett nevetés.
Gügyög a föld szomjas ajka,
száznyi apró égbolt rajta,
valaki nyitva hagyott egy csapot,
hazament és vacsorázott,
s nyomában a szétdúlt csillagok.

Tántorgó kerékpár szúrós fénye,
mint nyáron az aranyszálú kéve;
belefröccsen
a tócsák olajos képébe.
Vacog a platán,
s a nyomor ferde falán
gyilkos a táj, a kert, a rovar odva,
nyög, haldoklik a világ
téllé komolyodva.

Úgy, ahogy a holtak,
kiket megcsókoltak
száraz ajkú asszonyok,
üresen bámulnak a lámpák,
s vagonok közt belepi a rámpát,
mint piacot a cifra nép,
a szúrós szagú állati ürülék.

Repkednek az ablakok,
ahogy vonat fut a tájba,
buja fénnyel színezik a szelet,
s villognak, mint a hamis ékszerek.

Szikár éj tántorog a város felett,
lenéz rá, mint anya, ki kölykét óvja,
hóna alatt a gyárkémények
két lomha nagy mankója;
elé a szilánkos szürke köd áll,
s bűz csahol a lábainál.

A keresztúton, a vasúttól nem messze,
mint néhány vaskos marok,
összegyűrik a tájat
a gyárak és a gyárudvarok.
Megrepedt öklükkel ütnek az égre,
itt a vas úgy sikolt a vasra,
mint az ember az istenére.

Műhely, üzem raktár vicsorog még erre,
száz méteren dübörög még száznyi borda,
benne az ember a hús, az emésztetlen,
felette kapar száznyi gyár, mint farkashorda.
Hangárokban főzik meg a nyarat,
millió üveg hömpölyög, s zúg,
s rikácsol még millió árnyalat.
És míg vizenyős cukrot
prüszköltek az üstök,
munkáslányok bámulják a
bozontos kéményfüstöt.

Amott néhány ablak, mint apró láng,
de itt mindenhol csak üveg, deszka, szilánk,
vas és acél és beton remeg;
a fénybokrétás rossz utakon
autólámpák fehérlenek.

E világot csak az őrzi,
ki arat, de nem vet,
ki a világ baját a világra hagyja,
kinek a kevésből is megmarad a nagyja,
s felettünk dong a fullánkos rémület.

E világból csak az marad,
mit más sem őriz, csak néhány lakat,
s az erre járókra
a mozdonyok majd vonyítanak.
És ha nappal néhány vagon tolat,
az sem lesz más, csak firkás, bús rajzolat,
mint a füst is,
mely kormot öklend az égre,
s már az ősz mázolja
a földeket feketére.

Ősszel

Kolev András barátomnak
sok gonddal és még több gondolattal

Nézd, hogy ragyog az ősz,
az elvesző, az a régi,
már aranylón mutáló, s mégis légi,
mely itt volt, e nyárvégi
foszló pillanatban!

Szeptemberi derű, bágyadt-szép rokon,
téged viszlek a homlokomon,
s úgy ragyogsz, mint a diadalív alatt,
egy dicső caesar, ki áthaladt;
s nézem, ahogy a gyermek nézi az eget,
más istent lát benne, mint akit a pap emleget;
nézd a dombot, mit a múlás rabol,
míg a szőlőben már dagad a bor.

A levelekre ég a fagyos szél pírja,
ahogy testamentumát a nyár is megírja,
s még aranyfénnyel kaszál,
s rikolt a rózsa, pipacs, e fényes földi bazár,
míg a köd már szürkén a folyóra száll.

Egyre többször megriaszt egy álom,
hogy mögöttem sétál a halálom,
s én, akár egy komor remete,
egy romos őszön várom
elpattanó szívvel,
akár egy húr a gitáron.

Szirom hull a boromba,
ahogy tépi a virágot a goromba,
nyughatatlan esti szél,
mely idefúj annyi mindent, lomot,
felettük pipacstornyú templomok,
s messze innen halkan zörög a platán,
megremegnek a bogyók a bokrok hajlatán,
majd mennybe száll a pitypang,
e kucsmás vén apó,
elvénül e sárga képű naplopó.

Felhők szállnak a holdra,
komor, sötét paraván,
és tova úszik e néma, ritkás karaván;
lassabb lett az árnyék, ez is vénülő medve,
köztünk jár a napokat temetve,
s e régi napok, mint olcsó dámák
mintha még csodálnák
hullámzó közönyét az estnek.