Partmann Tibor: Égetés és más versek

Égetés

hóvirág mellett fogantam
ibolya színe hozott világra
este vaddisznók csörtetésére riadtam
emlékem őzek lábnyoma őrzi
elfogadtam hogy e vesztőhelyen végzem
nem emlékszem létem kioltásának okára
csak azt tudom hogy nem a bűntudat
lángjai ölelnek hanem valóságtól vöröslő tűz
megégetnek mint egy boszorkányt
s mielőtt életem parazsa végleg kihunyna
még látom hogy ebben a tótágast álló világban
az én szenvedésem mások örömére szolgál
hát szolgálom ezt a hiedelemnyi fétist
míg kiáltásuk fülembe forr haj kisze haj

Alvy Singer a fürdőszobájában a tükörre pillant

Tükörridegség: egy újabb ősz hajszál.
Bár kétségtelenül egyedi dolog őszbe
hervadni, amikor tavasszal minden kihajt.

Pedig hiába hajt, tavaszi zöldségtál maradéka
az asztalon – valaha az étel maradék nélkül
osztható volt kettővel, aztán minden
a só kompromisszumával kezdődött,
végül jött a hús… nos a hús – ma már tudom –
a szakítópróbában a foszlás szinonimája.

Mindegy, legalább megtudtam, hogy 35
négyzetmétert épp kitölt egy emberöltőnyi élet –
elterül a szőnyegen, nincs miért kimosni…

egykor nagy nyüzsgés volt rajta,
mára eltűntek a lábnyomok.

Karton

Aszfalt és járdakő,
panel és póznaerdő.
Emberi kéz alkotta
szürkeség, miként
kartonpapír – csak
állsz rajta mint
mondat nélkül hagyott
magányhangzó.
Esőcseppek ütik hátadat,
akár a vesszőcsapások,
pedig isten nem ver bottal,
csak az ördög veri a feleségét.
Te pedig bőrig ázva
várod a szivárványt –
csupán a természet
színes káprázata,
de legalább a tócsákban
visszatükröződik.

Téli napforduló

A téli napforduló más
megvilágításba helyezi a tegnapot.
A sima fényű homlokokra
barázdált árnyak fodrozódnak,
míg a múlt könnyelmű tettei
a sötétség rejtekében kuporognak.

Nyárfák kopasz ágairól a tél
pereg le a deres avarra, elrejtve
a menekülőösvények vonalait –
szükséges ismeret hiányában nehéz
kiolvasni a csillagokból a helyes irányt.

Egy hasadékban önmagáról
megfeledkezve megcsillan a fagyott víz, s
egész más fénytörésben repedezik a holnap.
Részeit nemhogy a sötétség, de még
a világosságba sárgult nappalok sem
lennének képesek összetartani úgy,
ahogy a kincugi művészetében
cserépdarabokat az arany.

Oda fény nem vetül, ahol
a tény elterül… kapkodva
éjféltájban zseblámpa után
kutatok, bár hasztalan;
a ma már nem elegendő a jelenhez.

Maskara

Vászonra kívánkozó kisvárosi
csendélet, ahogy paleontológusi
aprólékossággal készítjük
az este meghittségében
kislányunk farsangi dínó jelmezét.

Igaz, bizonyos szögből nézve
sárkánynak tűnik, úgyhogy
a paleontológusi aprólékosságot
az irónia fércelte e versbe.

Néha elmélázunk a természet
évmilliók alkotta tökéletes
teremtményein, amelyek
szinte pillanatok alatt váltak
az idő végzetes szeszélyeire
figyelmeztető fosszíliává. –
Vajon az emberiség is az őshüllők
által kitaposott ösvényen botorkál?

Kislányunk a szekrény előtt térdelve
figyeli az eseményeket, mögötte
tévé villódzik, peregnek a híradó képei;
feje felett örvénylik a világgazdaság…

…s mi érezzük, mi igazán fontos
az életben, így mindannyian az
identitászavaros dinóra koncentrálunk.