Nyálas a pohár széle.
Lomha sárgás cseppekben
gyöngyöző fürtök,
prémium gazdatestek.
Félek, hogy számonkéred a
vudu generációs különbséget.
Természetes kiválasztódás,
ahogy te hívod.
Például a vasúti garnin,
csak balesetből voltál
szemrevaló és egészen
véletlenül kedves.
A poharat se célzásként
hagyod az éjjeli szekrényen
és félreértésből írsz indigóval
mozaikszerű leveleket.
A fürdő ajtajából visszafordulsz
leteszed mellém. Az alján
lötyög a száraz fehér. Imádom,
hogy ott hagyod. Nyálas
a pohár széle.
Ilyen sebből csak pipettával.
Sűrű bordó likőr
vagy rostos meggylé.
Kettő közt félúton igazoltatnak.
Csúnya az ember, ha vonaton alszik.
Éberen tart nikotin, kátrány,
ostobán mellre szívott kísértetek.
Zsíros gallérú ingben, kitérdelt nadrággal.
Még csak kalapos ember sem vagyok.
A párás ablakot beszürkíti rozsdás talaj.
Sínek közt megbújik a kóró.
Arra hajlik, ha elsuhan felette valami.
Rám nem hatott táj, sem igazoltatások,
szoknyák alól kiröppenő szentjánosbogár.
És ha mégsem, majd a
Wartburg-féle harci szekér
átgázol a sorompón. Sofőrjét
sanzonok tartják számon a
halhatatlanok listáján.
Karmester és zenekar.
Üstdob mögött nehézszerkezetű
művész. Övé a szóló. Acéllal
védi magát a kritikus szuronyoktól.
Halkan szitál a jazz és
otthonfelejtve áll a nukleáris
családok Perszeusza, aki majdnem
lefejezte Medúzát.
Baljában csak egy kígyós skalp.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. április 25-i számában.)