Polgár Kristóf: Versek

Commodusnak

Látod császár, a plebs is ünneplőbe bújt,
úgy imádja a kiontott kék vért.
Miért ne tenné? A szenátus végre
befogja pofáját, a tőrt pedig
visszateszi, ahova való.

Idd a bort. Nem mérgezett.
Én töltöttem és előtted ittam belőle.
Nézd, ezeket a nőket neked hoztam.
Egytől egyig imádnak és mind
kiváló szerető.

Ünnep van. Nem mondtam?
Szétesett a tejút és Jupiter villámokat
szórt a frontra. Anyád Saturn válláról
büszkén figyeli fiát. Az istenek is
észrevették milyen hatalmas a császár.

Csak atyád fordult el, látva a
pestist mely a várost öli.
Legalább kevesebben éheznek.
Mutasd meg, látni akarom,
ahogy újjászületik Róma.

Habzó szájjal várnak az oroszlánok,
megkapták a nyugtatót. Én intéztem.
Kifenték a késeket és új szigonyt
kaptak a gladiátorok. Tombol a nép,
olajos a fáklya, verik már a dobot.

Neved kiabálják. Mekkora sztár.
Hullákat követel a férfitömeg,
érted izzad az asszonyok combja.
Vár az aréna császár. Vár a vér
és vár a halál.

Patkányos

Álmosít a puskapor, a lövést
átveszi egy kedvesebb hangnem.
Serszagú asztal, zsíros szék a váró.
Társaimmal díszvendégek vagyunk.

Testvéreim penészes sárga falak,
ükapám ez a kénezett hordó.
Keserű a belseje és olcsónál
jobb ital sosem termett benne.

Dédanyám valami abszurd festmény.
Még nem szecessziós, de régi.
Az öcsémet tegnap lelőtték. Nem baj,
apánk is így akarta volna.

Nagybátyámnak gyára volt.
Mennyi ember dolgozott nála.
A bácsi jó ember volt. A munkások
mégsem szerették. Részeges disznók.

Nagyapám szmokingos, fekete bohóc.
Felmosóvizet tölt pohárba.
A gangról jól látszik a tank és
hogy az egész utcát lezárta.

És én, cicomás zsúrfiú, még szót
merek emelni rájuk.
Legalább bűnöző lettem volna.

Cecelégy

Hűségesen alvást színleltél mellettem.
Ha én álmodom, te nem alszol.
Tegnap este álmodtam.
A cecelégy beköpte kávém,
vagy másképp őrölted a babokat.
Valami szék volt meg folt.

Később én is csak járkáltam.
Mezítláb a langyos nyári kövön.
Valahol mitikus lényeg
ünnepeltek. Halk keringő
a légkör repedéseiből lebuktatta
őket. Majdnem elnyomta spicces
morajlásuk. Valahol mellettem bál van.
Hatalmas ünnepély, ahol munkáról
beszélgetnek a fontos emberek,
nem törődve a csinos női ujjakkal akik
egy-egy pohár szélét simogatják unottan.

Még kitérnék

Megegyeztünk,
hogy egyszerre ugrunk ki
a hintából, pont mikor legnagyobb
a kilengése, de nem csináltuk,
csak nevettünk rajta.

Hiányzott
a buszon elkártyázott
menzapénz.
Csirkeláb volt a
kedvencem a húslevesben.
Sosem toleráltad.

Az a sok rettenetes
rutin smárolás csak
elvárás részünkről,
mikor ünneplőruhában
fetrengtünk a parkerdő gyepén.

Úgy tudom, ma is megvan
az a csíkos szövetkabátod,
amiben számonkértél,
miért hordok mindig
feketét, ha a kávét is tejjel iszom.

A végén utáltad, ha
ott vagyok és azt is, ha nem.
Már engem is utáltál,
de a legjobban,
ha kártyázok, mert engem
„mindig könnyű volt átverni.”

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2019. június 8-i számában.)