Radnai István: A pokol tornácán és más versek

a pokol tornácán
amikor emlékezünk hogy az ember
a zsigeri vadállát elszabadult
dühöngött kínzott a saját kezével
tette amit ma komputer vezérel

az elmék gőze a pusztító gyönyör
ahol a jólét őrületbe hajlik
egy képernyőre fér a zsongó tőzsde
s a mai ártatlan halottak száma

nincs kímélet profit az emberélet
lesz-e még hajnal ébred víg madárdal
precíz rakéta nem húz át az égen
a szúnyogokra már fecskék vadásznak

húsvétot hirdeti a harangzúgás
amikor feltámad az istenképmás

megváltás előtt
(jöjj ószövetségi isten)

milliószor milliós hiányok
sutban a lélek ragadozó állat
az ember étvágya elragadja
mások szeretetteit akár országát

profitbefektetés a háború
a roskadó birodalom fegyverei
és a lélek helyett ösztön
atavizmus mintha s sötétbe születnénk

fényes napot jelölsz az égre
ördögzugokban laboratóriumok
a tervezőasztal ezerszeres
kapacitással a hús-vér

csodája ellen és rideg
üvegpalotákban a képernyőn
számolatlanul nő  a fedezetlen
profit míg a szívben számon tartott

halottak halottak halottak
népirtott generációk

Tavasz tüsszentése

véremet hígítja roppant tavasz
gerinc-ágban csigolyám roppan
a végtelen erő kezére adnak
már szaporodni nem kész

hervatag virágként
a rügy megfázik piros sapkáját vesztve
vérbarkás kívül-belül orromon
szimatolják kapcáját bakának

nem vagyok úr és nekem se parancsol
csak a fakadó élet gennyes sebe
melyből az áfiumot kimondani vélem
vigyázz a szó tolladon alvad 

kicsiny levél a még kisebb rügyből
barkád s pora ereszkedik
vad pusztai bibékre hullva
sirat a magzat siratnak asszonyok 

hogyan is bújtam meg istápoló tavaszba
néha úri kertész fehér vagy zöld köpenyben
olvasóm szemeit leválogatja
a hiszekegyből ennyi elég lenne 

még kapaszkodom hittel a tavaszba
mint orrom vére esőz a patak
köveket torlaszt és visszahull magába
kicsit könnyelmű azonossága ugyanaz 

virágnyelven keservem mesélem
kétlaki páromé a másik rügy
fakasztana életereje virágot
meddő már hiába ölelem 

az egész sirámot kenném a tavaszra
az egész fájdalom a tengerszint felett
néhány milibár két lépés lakásom
a gyök nem enged ideköt 

korhad a geszt vad csontom fehérlik
ing nadrág kéreg lassan elhagy
törzsem a fűrész gallyamat kazánba
amit a tavaszi napfény gyújtana meg 

rüggyel kezdtem osztódó hólyagcsíra
nememről nem gondolkodom nem csábít
asszonyok ölében kicsi angyal
véremre nem szárad pipacsszoknya

a rüggyel kezdtem füstöt ad a lusta nedvkeringés
füstbúcsú a győzedelmi fáklya

hámlik az ég alja

a külvárosok ijesztő csendje
mögött malomként lelket őröl a gyár
rossz szagú kocsma kocsmát keresve
nem vadvirágos mint falusi határ

sunyin lapul a bicska fal mellett
a rossz arcú éjfél más rugóra jár
s fal tövén bűzlik a fáradt permet
a tétova gangra köhög a halál

a hold ablakán kék csillag kocog
félve lépked hallucinál a költő
kergetik egymás álmos verssorok
gyerekkorát temeti emberöltő

leülepedtek zavaros eszmék
babgulyás főzi a szakadt estét