Radnai István: Versek

vírusember

szodoma megítéltetett nincs az az angyal

belülről égeti a tűz nézd pusztulását

leszállt szavában a haragvó isten

nem küld se angyalt se prófétákat

nézz körül küldd el jónást mint ninivébe

oltsd az igazakba kegyelmedet

mielőtt felállítják újból a keresztet

hogy a krisztust akit elítélnek

a valóság keresztére űzzék

hogy ne találjon többé 

jobbjára istenének és ne ítéljen

pedig lásd így a világnak ma vége

az ember magából kivetkőzve

megválthatatlanná teszi magát szodomában

akarat
a háborúnak itt sosem lesz vége
előbb halnak el mind a vad szerelmek
nem nem lesz sosem béke sosem béke
az égen fagyos csillagok legelnek

már nappal is látom a csorba holdat
a roncs testemen nyolcan éve rágnak
létem amint a vagyonom is olvad 
tüzes szekéren vak próféta vágtat

halnak gyermekei a rettegésnek
ha azok vér-sáros csizmái jönnek
elhalnak háttal mint a látszatbéke
mert ma géppisztoly nélkül ölni könnyebb

ennek a háborúnak sosincs vége
míg rám belül a test nedvei törnek
a kétes ideológia  éled
tar erdőt még járnak a sánta tölgyek

jó lenne megnyugodni végre otthon
de a szócsaták aknái dacolnak
az országnak nem lesz háza mondom
ha ugyanazok ismét behatolnak

esküszöm bénán a csillagos égre
magam előtt hajtom a fürge erdőt
de nem nyugszom többet a vereségbe
bennem a fondor háború most eldőlt

a jövő hagyatéka

a romok kizöldellnek moha bozót suháng

valaha vár volt templom vagy legénylakás

a kő nem árul el semmit a tégla hallgat

ami megmaradt repeszti a gyökérnyomás

mekkora erővel hatol a múltba a jelen

elfoglal mindent amit az ember felhagyott

hová menekült és miért csata dúlt talán

vagy csupán elaggott a gazda nem nevelt utódot

talán csak csavarog a tékozló fiú

átaludta a századokat és most bolyong

hiába várták haza mint anya a frontról a fiát

megtréfálta az enyészet kihajtottak a romok

egy követ magával visz nincs kenyér a tarisznyában

zsoldos még biztosan lehet számíthat háborúkra

kábulatban

                        Aknay Tibornak

ékírással magamat a korba

szavaimat a jelenidőnek

szánom ébredjen lázadjon

az erkölcs a stílus európa lényege

az álmos nyarakat a senkik bitorolják

hajtogatják gépiesen álság-eszméiket

akiket megszédített a jólét

törnek törtetnek pedig nincs már sehova

istent se embert nem ismernek 

róma bukása érlelődik a vesztünk előtt állunk

a hagyományunk falai ellen

támadóknak önmaguk kapuját tárják

az árulás észlelhetné hogy fejét veszik

nincs becsülete a gyengeségnek 

mielőtt felnőttem
szerelmeim mind a temetőkertben
kiskamaszként az érett nők
becéztek társaságukat kerestem
rég volt még ötvenhat előtt

az idők szétszórták álmom sem maradt
virág s emlék illatában
miért keresnék már néma hantokat
a világ forgatagában

anyámnak küldtek szép képeslapokat
néha megemlítve engem
leáztattuk a bélyeget mind ragadt
préseltük is vastag könyvben

színes virágok szál ibolya helyett
ha leveszem ma a polcról
leszáradt rég az argentin lehelet
a sok évtizedes portól

kiskamaszként tetszettek az érett nők
és bezárult minden ajtó mielőtt