Radnai István: Versek

tévelygés

már elmerült a rozsdacsillag
a galaxisok búgócsigája mellől
egymással űr-hidegbe távolodva
fennakadunk az érzelmek szögesdrótján

ami tegnap volt mielőtt felbolydult
amíg gyengéd volt a világ
ma felhorzsol megszakad kialszik
ami tegnap volt mára értelmetlen

kisiklott villamosból a világlátás
az embereket jobb és bal latorra osztja
elvek szemétdombra taszított ideálok
billen a hinta a kudarcba beleszédülsz

ha és amikor a földtengelye visszabillen
feloldódunk egy szerelmes ölelésben
 

egyensúly

kificamodott az ágy lába
az éjszaka pólóját tépi
nyílik a fül mindkét szárnya
pókok tivornyáznak ritkásan hajnalodik

öregemberek kése esik az idő poharába
gyertyacsonk az értelem
éjféli ajtócsapkodás reped a plafonon
tilosban nőnek a fák fürdik a betontető

a piramis a talpára áll benned
csak még egy perc
felfeslik az ég a harisnyája

GA

aki valóban átúszta a dunát
aki valódi verset írt
akit elért a valódi halál
valódi forradalomban
megállította az időt és a tankokat
lelke a mennybe szállt
írja éteri verseit
felolvassák az angyalok

 
az éggömb peremén

magányos éjjeli pillék
körülrepkednek mind szomorú özvegy
a szárnyuk verdes a lámpa csalóka
üres ágyamon megpihennek

még nyitva az ablak menekülhetsz
ébred a hajnal fényorsók peregnek a falakon
a rejtegető sötétség burka felreped
napba repülnek mind de el nem érik

a gazdagság fénye derű illúziója
csábító kacsok remény mely éltet
rezdül az aggódás engem is felver
álmaim utazása mára földet ér

pilleszárnyon rebben a gondolat
kábító alkonyi illatokból a fényre mi vonzott

hunyorgó

fényerdőben botorkál az ősz
ablakot nyitnak a fák
dél van a nappal még elidőz
szellőt ringat a világ

a csendben lecsörgött a szarka
utakat horzsol lábad
időtlen időszőnyeg tarka
ágaskodik utánad

sóhajtozva néhány zöld fűszál
elsimul fölötte a
kékség magányos felhő ágál
koppan dió illata

az őszre színek szaga szárad
a tájon át káprázat árad
 
láz

a csúnya lány olcsó virág
pucér álma is parázna
a vágyain az ördög szánt
boronát lát a barázda

megrészegül kísért az éj
a pongyolát már letépte
míg tobzódik a szenvedély
a vers utolsó szemérme

vérrel írja a csúnya lány
megrendült erénye pőre
kitárulkozik a magány
vágyat hint a lepedőre