Szabó Lőrinc: Versek

Hallottam persze szörnyű dolgokat,

ijesztett s vonzott egy-egy felirat

és rajz falakon, kerítéseken.

Nem mertem szólni róluk sohasem.

És láttam állatokat párzani,

és jöttek a szomszédok hírei,

megesett lányok története, vad

magyarázatok– egyre mocskosabb

lett a titok, noha nem hittem a

pocsékságok felét se, katona

járt ide-oda, inas tanitott,

egy szomszédasszony lúgkövet ivott

a férje meg „a condrája” miatt:

hallottam viccet, jajgatásokat,

s már tudhattam, hogy valami egyéb

is történik, ha nő- és férfinép

„együtt van”... S féltem: mit kényszerülök

csinálni én is, ha majd felnövök?!

A tűnődés, mely fájt, vagy jólesett,

s mert segítette az emlékezet,

kezdte szavakká alakítani

a világomat. Mihelyt valami

rajz őrizte, kép, megfogalmazás,

rabom maradt az illanó varázs,

és arany lett a nap boldogtalan

bánata, boldog, teltfényű arany.

Ezért szerettem meg a verseket,

ezért aggattam tele csüggeteg

lelkemet mások örömeivel:

s hogy én is írtam, így vesztette el

különbségét jó és rossz: gyönyörű

lehet a kín, s nem én vagyok – a mű,

a vers a fontos! És ez, ez nevelt

félre: lassankint jobban érdekelt

az életnél a róla mondható,

a fényes Napnál a fényszárnyu szó.

Hogy bármi voltál légyen, annyi se

kellett, hogy legyél: a hit gyönyöre

maga építi, amit ostromol.

S oly laza a lélek szövete, oly

vékony réteg az érző pillanat,

s ami – valóság? – rajta áthalad,

olyan kétes, és a jelen mögött

– vagy előtte – olyan nagy az örök,

oly tengersok a többi, az, amit

a szellem őriz és elevenít,

rajtad s máson, perc és anyag felett,

olyan úr az emlék s a képzelet,

hogy érzékeid eseményei,

a testi mámor tűnő tényei,

mellette mind csak koldús unalom:

Ezeregyéj forog át agyadon,

úgy húnynak-gyúlnak a csillagai,

ahogy téged álmodik valaki.

De ha nem látták, vagy ha szeretett,

aki látta a kényszereimet,

aki előtt nem szégyelltem magam,

az előtt sose titkoltam, hogyan

kábít, mennyire szétszed a világ:

mennyire szűkűl, szédül s hogy hal át

tudatom a tárgyakba, második

személyekbe, mily ősi-primitív

áram visz, sodor ma is, éppen úgy,

mint amikor még sárkány, szél, vasút

voltam, vagy, később, napfényes határ,

tücsökdal, csillag és szarvasbogár,

minden, ami megtetszett – az előtt

ma se titok, hányszor szétrepülök

a semmibe –merevűl a szemem,

szívem lassúl – és üres testemen

hogy zúg át oly istenek gyönyöre,

akiknek a Megszűnt Én a neve.

Sóváran néztem a primitivek

boldogságát s az egykönyvűeket,

de, tudtam bár és jól tudtam, merev

szabály szerint, működő képletet

anyagra, fejlődésre, bármire,

az osztatlan szabadságot sose

kívántam úgy, mint akkor. Valahogy

ösztöneim ellen acsarkodott

bennem az ész, azok meg ellene:

így aztán, mikor a dolgok szive

hívott döntésre, kivételeket

állítgattam fel, pót-tételeket,

szerettem így, érveltem úgy, csupa

ellentmondás és csupa logika:

láttam, mi tud csak erőt adni, de

az árába nem nyughattam bele

s lelkem, mert győznie nem sikerűlt,

végleg a költészetbe menekűlt.

Be más lélek volnék ma, ha, amit

annyiszor megálmodtam, fényeit

benned is gyujtva átcsap elbüvölt

testünkön az a láng, mely a gyönyört,

megosztva, csak növeli! Át, igen,

és akkor! Ha rögtön a végtelen

békét adja, vágy, lelkifurdalás,

sőt semmi helyett a teljes varázst

adja a boldog első szerelem!...

Tavasz üdve, valóság: szüntelen

azt siratom!... S te, te csak alkalom

lettél a veszteségre: én tudom

talán a legkevésbé, ki-mi vagy:

káprázatom voltál csak, s mialatt

szőttelek, el is eresztettelek:

te akartad így, s így lett a neved,

s ami lehettél volna valaha,

így lett lassan mind Semmi és Soha.

Egy nap végűl fent ültem a Nyugat

előszobájában. Az iszonyat

alig enyhűlt, noha percekre már

jártam itt, egy hete, s Babits Mihály

azt mondta: jőjjek ma a válaszért.

Nehéz hét volt, és rettentő a tét:

az egész jövő, az önbecsülés,

a remény, hogy leszek valaki, és

kiküzdöm kis helyem a nap alatt.

S még nehezebb e hosszú pillanat,

a döntés. Vártam. Mint öreg szemét,

könyvek porlódtak, papír, szanaszét

lócán, állványon, a folyóirat

kötegei, szétesve s a falak

mentén, mindenütt. Bent léptek. Ez Ő?

Ajtó nyílt: „Tessék, a következő!”,

mondta egy hang. Mint a végzet felé,

indultam, be, a szerkesztő elé.

Agyam forrt. Alig láttam Babitsot,

alig hallottam. Helyet mutatott.

Azután: „Kérem, jók a versei!”

(Egy hang: mit mondtam?!) „Jók. Közölheti

bármely lap, s Ön se vall szégyent vele.”

„Bármely?” Hogy nyílt a remény szárnya! De:

„Bármely más!”, mondta ő s elhallgatott.

„Vagyis a Nyugat...?” „Hát, a Nyugatot

még nem gondolnám.” Szédítő öröm

zuhant ájulni. „Ha jól sejtem, Ön

most töri bentről a héját.” „Tehát?”

„Érni kell, várni.” A költő felállt.

Én már nem éltem. S az ajtóban: „A

formát érzi, de ez még iskola;

bár a legjobb”– a hang idegesen

objektív volt. (Harasó, öregem!

Harasó?) S végűl megint az övé:

„Akkor hát szerdán, nálam, öt felé.”

Szerdán, nála. Reviczky utca 7.

Sziget nem volt oly magas soha még,

mint az a műhely, a könyvtárszoba,

az agglegényé. Tegnap inasa,

az se Babitsnak, ma meg gyermeke,

szellemvilágba repültem vele,

s mikor bort nyitott és pertut ivott,

úgy éreztem, a tündöklő Napot

tűzi mellemre. Az élményt meg a

formát tárgyaltuk, Goethét, francia,

görög lírát (látta: értem), latint,

(már szinte munkatársa) és megint

Villont, Európát. ”Az angolokat

meg kell ismerned!” És sírva fakadt

Georgén: „Mert szép!” Oly sok, oly nagy, oly

fény, oly láng volt, hogy, búcsúzva, mikor

„S te mi akarsz lenni?”, kérdezte, csak

kápráztam, szent vágy: „Még több, mint Te vagy!”

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. március 28-i számában.)

Kabdebó Lóránt | „Szép volt a vágy, hogy Semmi Sem Elég!” – Százhúsz éve született Szabó Lőrinc

És ezzel a Szabó Lőrinc-i líra egyik sokat vitatott és magyarázott paradoxonjához jutottunk: egyszerre válik önzővé és az ember példázójává, emberellenessé és az ember védőjévé. Pedig az agresszív magány, az önzés tulajdonképpen csak egyik alkotóeleme lírai számvetésének.