Egy tévesztő rémhír az ötvenes években Illyés Gyulát „balatonozós” hétvégéjéről a fővárosba repítette, útközben már a gyászbeszédet fogalmazta: „A koporsóra, melyet végtisztességtevőn körülállunk, azzal a gyanakvással tekinthetünk, vajon nem a huszadik század első felének legnagyobb magyar költője fekszik-e benne? Aztán »helyesbítettem« az időszakaszt: az »Arany halálától a mai napig tartó kor«-ra. Aki Szabó Lőrinc verseinek csak itt következő gyűjteményét olvassa el, az nyilván ezt a – hálistennek képzeletben maradt – gyászbeszédet hallja gyanakodva. De aki rááldozza azt a két hetet, amely Szabó Lőrinc teljes munkásságának – valamennyi versén kívül fordításainak s tanulmányainak – megismeréséhez szükséges, az, felmerülve ebből a még feltérképezetlen világból, ezt mondja: Hogy első-e, nem tudom. De hogy versenytársait félkézen meg lehet számolni, az bizonyos.” Ezzel a szöveggel zárta az ’56-os forradalmat megelőző könyvhétre megjelent Szabó Lőrinc válogatott verseit bevezető tanulmányát a legjobb barát és költőtárs. Hozzáteszem, hogy az említett korszakban olyan nagyságok voltak Szabó Lőrinc kortársai, mint Ady, Babits, Kosztolányi, Kassák, József Attila, majd Weöres Sándor. A megdöbbentő mérlegelés akkor a nemzet lelkiismeret-furdalását szándékozott felkelteni a kommunizmus idején a versei közlésétől elzárt, műfordításra kényszerített költő mellőzöttsége ellenében. Azóta az irodalomelméletben végbevitt rendszerváltásban Szabó Lőrinc az új tudósnemzedéket felnevelő pécsi és miskolci egyetemi konferenciák példaalkotójává emelkedett, akinek nagyságát minden oldalról elismerés méltatta. Majd pedig az Osiris Klasszikusok-sorozatban elérhetővé vált csaknem kritikai kiadási szinten az Illyés által felvázolt teljes életmű, valamint versei variánsai a kötetei létrejöttének magyarázatával kiegészítve elérhető a http://krk. szabolorinc.hu, a Miskolci Egyetem Szabó Lőrinc Kutatóhelyének és az MTA Könyvtárának közösen szerkesztett weblapján, valamint a Petőfi Irodalmi Múzeum és a Digitális Irodalmi Akadémia internetes oldalain. Kérdés, hogy ezután is maradandó-e Illyés Gyula valahai barátját védelmező méltatása. Hadd jelezzem személyes válaszomat. Most áll szerkesztés alatt az Előretolt Helyőrség Íróakadémia kiadójánál az a könyvem, amelyben Szabó Lőrinc helyét keresem ugyanezen időszak európai költészetében. Hiszen köztudomású, hogy ebben az időben a magyar líra összhangban lehetett a világirodalom eredményeivel. Olyan költőkkel hasonlíthatom össze, mint Gottfried Benn vagy T. S. Eliot, Rilke és W. B. Yeats, avagy Ezra Pound.
Mégis, a szakmai elismertség, valamint a gyermekeit bemutató létköltészet, a Lóci-versek népszerűsége és a szerelmes kötődését kedvese halála után egy elképzelt téridőben elhelyező „gyászszonettek”, A huszonhatodik év címmel titkon alakított verskötet visszhangos befogadása mellett mintha mindmostanáig hiányozna szívbezáró elfogadása, példaként idézése ennek az embertelen időkben csodálatosan megfogalmazott embervédő-mentő lírának. Hadd szóljak a Szabó Lőrinc nemzedékét követő költők kapcsolódásáról is az életműhöz. Két meghatározó nagyság, Juhász Ferenc és Tandori Dezső reagálását, külső szemmel észrevehetetlen reakcióit figyeltem. Juhász, ha Szabó Lőrincről beszélt, a legnagyobbaknak kijáró tisztelettel emlegette, koszorúzta a költő sírját magasztaló szöveg kíséretével, végigizgulta monográfiasorozatom alakulását, megjelenését a neki is otthont adó kiadónál, a Szépirodalminál. Legfontosabb könyve, a Halott feketerigó nem születhetett volna meg a Tücsökzene sugalma nélkül. Mégis, ha csoportosan emlegeti példamestereit, sehol nem találom Szabó Lőrinc nevét. Tandori hangot is adott kifogásainak, a Különbéke kötetet elemezve. Mintha valahai tanárnője, Nemes Nagy Ágnes nekem elsuttogott vallomásait ismételné: „Valljuk meg, unalmas költő volt.” Bár hangosan hozzátette: „Nem mintha nem tudnék róla rajongóan magasztaló órát tartani!” Mi okozhatja ezt az észrevehetetlen tisztelő távolságtartást? Szerintem Szabó Lőrinc keserű, kemény kétségbeesése. A sok kollégám által legfontosabbnak tartott kötete, a Te meg a világ azt a kétségbeesett kettős látást teremti meg, amely a személyiséget felbomlasztó huszadik század kiszolgáltatottságát felfedezi és verseiben elszenvedi. Huszonhét éves fiatalságában egyik versének mottójaként pőrén leír egy párbeszédet, amellyel majd szinte az utolsó versekig megszenvedteti olvasóit is: „A: Rettenetes. De ne törődj vele, mert mindezen nem lehet változtatni. / B: Nem lehet változtatni? Hisz ez még rettenetesebb!” Majd a vers végére bemutatja magát az ettől szenvedő embert is: „s mint cellábazárt néma őrült, / ki csak dühöng s ajtót nem lel sehol: / mellében futkos és ugat / egy új, vad, állati sikoly.”
Előfutárai az austerlitzi csatatéren az üres égre tekintő szerepvesztett Andrej hercegig visszavezethetően Eliot Prufrockjától Gottfried Benn rákbarakkbeli látomásáig, Cendrars a transzszibériai expressz utasától Ezra Pound Mauberley-jének vívódásaiig, vagy Kavafisz barbárokra váró esettanulmány-verseitől Ady Margita-regénye személyiségvesztetten tájékozódó emberéig. Trójai Hector és Hamlet királyfi helyett már a „boldog békeidőkben” (hisz még a nagy háború előtti költeményeket idézem!) felfedezik az ember személyiségét megrontó perspektívátlanságot, megaláztatást, megelőzve a huszadik század elkövetkező borzalmait. De mindez nemcsak filozófusok képzelme, hanem fizikusok által felvetett, népszerűsített természettudományos gondolat is. Schrödinger: „De tisztán természettudományos kutatással a legkevésbé sem tudjuk meghatározni a nagy egésznek az értelmét. Minél alaposabban vizsgálódunk, annál értelmetlenebb minden. A lejátszódó színdarab nyilvánvalóan csak a szemlélődő szellemmel való kapcsolatban nyer jelentést. De hogy ez milyen kapcsolatban áll vele, arról a természettudomány csak értelmetlenségeket tud mondani: mintha éppen annak a színdarabnak a következményeként jött volna létre, amelyet éppen néz, s el is pusztul majd benne, amikor a Nap kihűl, s a Föld jég- és kősivataggá válik.” És Heisenberg: „A kvantumelmélet, mint Bohr kifejezte, arra emlékeztet bennünket, hogy az élet harmóniájának keresése közben sohase felejtsük el: az élet színjátékában nézők és ugyanakkor szereplők is vagyunk.”
Csodállak, ámde nem szeretlek? Ekként kezdi legismertebb és legvitatottabb versét Szabó Lőrinc: „Hogy rettenetes, elhiszem, de így igaz.” Érdekes: inkább nők értik meg, a férfiak a vívódó védekezésre érzékenyebbek vele szemben. Miként Latinovits Zoltánt sem tudtam rábeszélni, hogy elmondja a Semmiért egészent. Ilyen önző verset? Sőt, maga a költő is egy életen át készült ennek az „önző” versnek az ellentétét megírni. Ezért született volna meg az olyannyira népszerű A huszonhatodik év?
És ezzel a Szabó Lőrinc-i líra egyik sokat vitatott és magyarázott paradoxonjához jutottunk: egyszerre válik önzővé és az ember példázójává, emberellenessé és az ember védőjévé. Pedig az agresszív magány, az önzés tulajdonképpen csak egyik alkotóeleme lírai számvetésének. Nézőként egy olyan világot fedez fel, amely az egyes embert a külső rend tagadására készteti, és védekezésül csak a belső igazság, a „saját törvény” védelmi vonala mögé húzódást találja megfelelőnek. De ez az agresszív magány Szabó Lőrincnek nem válasza, hanem felfedezése, melyet minden egyes emberre kényszerűen jellemzőnek tart.
Erről pedig az olvasói tudat éppúgy kiosztja az önzés apoteózisa jellemzést, miként alkotója maga is készült élete során a vele szembeforduló mű megalkotására. Magam ellenben felfedezni vélem az ellentétet már magában a Semmiért egészen című versben is. Amelyet abban a Te meg a világ című kötetben közöl a költő, amelyben éppen az egyes embert korlátozó, tárgyi mivolttá lefokozó kiszolgáltatottságot szemlézi az élő test és környezete (a közösség és az univerzum) viszonylatában. Ebben a versben ellenben ezt az egyes embert gondolja végig, mint megalázó rabtartót. Ezáltal a kiszolgáltatottságot a szenvedtető szerepében is megfigyelheti. Így egyszerre jelenik meg mindkét szerepben: szenvedtet és szenved. „Magamban.” Egyszerre okozza és éli át a megalázottak és megszomorítottak szenvedését. Egy műalkotásba foglalja a bűnt és a bűnhődést. Ezért válhat hitelesen kimondottá a feloldozás a vers végén. Nem egyszerűen valamilyen alkotói poént szerkeszt oda, hanem a létezésben való megoldottság vágyakozását. Ezáltal igényelheti az alkotás egésze a szenvedés törlését és vonzza a megváltottság reményét: „és én majd elvégzem magamban, / hogy zsarnokságom megbocsásd.”
A „rettenetes”-re való rálátás „elrendezése”„ magamban”: „Ima a gyönyör, a gyönyör ima.” A Budapest ostroma után készült Hálaadás című verse és vele párhuzamosan vezetett naplójának kiegészítő szavai: „Az a szokásom nagyon régóta, hogy akármilyen későn fekszem le, még olvasok az ágyban. Most nem olvastam! Hallgattam a tárt ablakon becirpelő kis bogárcigányokat és azokat, amelyek a fejemben adtak maguknak találkozót, és csaknem egész éjszakán keresztül ebben a hangulatban ringatóztam.”
Lányának rejtve őrzött kincsei között már a költő halála után fedeztük fel a Meglepetések című ciklust, amely a forradalom eltiprását követően keletkezett, és magába fogadta a nemzet méltóságát nemzetközi méretekben láttató illyési sorokat éppúgy („És nem volt többé szégyen az, / hogy a magyar nép fia vagy”), mint a veszteség ellenében nemzeti költészetünk ikonikus megfogalmazásait: „De csak szájon csókol a perc / s jó remény némítja a jajt: / Nem! Rabok tovább nem leszünk! / És: Isten áldd meg a magyart!” Mindezzel a most százhúsz évvel ezelőtt, Miskolcon született Szabó Lőrinc – síron túli üzenetként – a magyar költészet legfontosabb szavait kimondó költők között határozza meg önmaga helyét. A verseiben eljajongott szenvedéssel és a beléjük oltott reménykedéssel. Jogot szerezve arra, hogy ma is a legnagyobbak között foglalhat helyet. Líránk történetében éppúgy, mint olvasóinak szívében.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. március 28-i számában.)
Szabó Lőrinc | Versek
jártam itt, egy hete, s Babits Mihály
azt mondta: jőjjek ma a válaszért.
Nehéz hét volt, és rettentő a tét:
az egész jövő, az önbecsülés,
a remény, hogy leszek valaki, és
kiküzdöm kis helyem a nap alatt.
