Versben lakozni lenne jó, miként az Isten,
ősi zsoltárok nehéz szövetébe bújva
templomok hűvös, áhítatos csendjét dalolva meg,
vagy mint félőrült Hölderlin Heidelberg öreg tornyai közt,
sírva, zihálva, döccenő rímekbe dadogni bele az elmúlást.
A szépség foglya lennék, néma dalnok, tépett szárnyú hattyú,
fagyott vizeken evező, elveszett árva gyerek.
Vagy inkább virágzó, illattól csordult réteken,
méhzümmögéstől ittasult légben, estébe hajló délután,
ha lányok dala kel a fényben,
ősöreg rigmusok, parttalan jókedv, és csattanó csóktól megnyíló ölek,
lennék bölcsőre hajló, mosolygó, gondtalan szőke,
ki elégedetten pillant kövérkés, göcögő kisdedére és anyai szívéből csordul ki a ringató dallama.
Lakoznék nótában, siratóban, dalban
S dallá lenne az idő is.
(Karantének)
és magát a férje horgára akasztja, és
vagy kitépi húsából a horgot a sportférj,
vagy benne hagyja, hogy majd amikor a
nő a létezésből elpucol, Mária, majd te
elbíbelődsz vele, akár idegen lélek,
akár a hal, akár te magad halsz bele,
hogy a remény cafatokban lóg, de utoljára
kivilágosodik a titkos szerelem, mely
titkosan kezdődik.