Szilágyi Domokos: Versek

2021. február 25., 08:03
Csáki Róbert: Rózsa felespohárban (olaj, vászon, 58 × 72 cm, 2012)

Egy pohár víz

 

Ragyogó kristálypohárból

kristálytiszta vizet ittam:

olyant,

amilyennek képzeltem a lányt,

akit szeretni fogok,

s aki szeretni fog.

 

Benne mosolygott, remegett a világ...

 

S nagyon szeretném,

hogy ha van egy maréknyi igazam:

ilyen legyen az is.

 

Becsüld, halandó

 

Becsüld, halandó, amíg élek,

szavaim halandó becsét.

Két ember közt legrövidebb

út az egyenes beszéd

 

Mielőtt

 

Mielőtt elmegyek, egy s más akad

intéznivaló. Hiszen még nem is szerettelek.

Nem volt idő, mert szeretkeztünk,

dolgoztunk is, biztattuk egymást,

hogy lesz még idő azelőtt.

Lesz idő, óriás szivarból

szennyezhetetlen kékekig

fújni, ki, föl a smogot,

sivalkodni a születőkkel

s meggyilkolódni az áldozatokkal,

hiszen még nem is szerettelek,

csak sivalkodtam s gyilkolódtam,

tanítottam, hogyan kell szeretni,

hiszen még nem is szerettelek.

Élnem adjatok, mielőtt elmegyek!

Nem szabad pucérul látnom a földet,

ölelés után, mely halált szül.

Hiszen még nem is szerettelek!

„Ne nézz rám, hadd enyhüljek meg, mielőtt

elmegyek és nem leszek többé.”

(XXXIX. zsoltár, 14. v.)

 

Följelentés

 

Tisztelt Ügyészség!

Szemtanúja voltam,

hogy az illető megszületett,

felnőtt lelkiismeretesen,

elvegyült, kivált, mint írva vagyon,

igyekezett feledni a következő

nemzedékek cinkosát, a halált,

az ismétlődő évszakok

próbáit derekasan kiállta

ismételten; szeretett,

hogy szerettessék, hitt, hogy higgyenek benne,

dolgozott, hogy észrevegyék, ha hiányzik,

s csak olyankor hazudott, ha a remény

a láthatár alá bukott.

 

Tisztelt Ügyészség, ő nem volt hibás!

saját teste pártolt át a külvilághoz

 és a világ, a világ, a világ

rútul elbánt vele és aztán

cserbenhagyta áldozatát.

 

Kamaszkor

 

Isteni kamaszok valánk

százhúsz éve, halálunk előtt, születésünkiglen.

Úgy éltünk, ahogy meghalánk,

úgy haltunk meg, amint éltünk vala;

az öregségre csak halál után

került sor – de ez nem bűnünk. Az élők bűne.

A kamasz nem talál ki

értelmetlen halált

(értelmetlen az, miben nem hihet), –

hivők a hit értelmében! Talán

még megirigylitek.

Fölkerestük a harcteret, ha kellett –

még nem volt föltalálva a

hazajáró, összkomfortos halál,

amely válogatás nélkül kijár.

S nem pika elé csupasz mellet!

(Igen, még annak a

bárgyú olajképnek is van igaza

– bármekkora giccs –,

melyen kardja hegyét önvérébe mártván

írja búcsúsorait a fiatal Petrovics!)

– Nos, költő barátaim,

hogy érzitek magatokat

a fejlődés ideiglenes csúcsain?

 

Kiben maga lelkihez szól

 

Óh, előrefutós meg visszatérős

lelkem, drága kis ebecském, be félős,

hogy nyomod ottveszik...

(Babits)

 

Igen, ottvéssz valahol, ott.

Nem löttyedt, híg vasárnapot,

szentfazekak és szentpapok

örömét hizlalandó

az istenségből oly kevés

szorult beléd, mint tyúkba ész,

s akár a test, akivel élsz:

gyarló vagy és halandó.

Szó, lélekül, kijő a számon.

Van kinek és van hova szánnom.

S magam ha néha szánom,

nem vigaszért – csak szólni néktek,

hogy a gyertyák körömig égtek –

mondjunk reá sietve áment,

s ne lássuk, hogy az élet ráment!

Igen, ottvéssz valahol, ott.

Hiszen két félbe a napot:

élő nappalba és halott

éjbe metszvén –

hiába idézlek betűkbe

(ringyó világnak cafka tükre!),

ó, „drága kis ebecském” –

éjhosszankint áldozatod

cserbenhagyni próbálgatod,

így vívódunk egymásba zárva,

hogy mindkettőnk kettősen árva,

holtig nyöghetjük, de az ára

meg sose térül, tudod-e!

Lehelj e vigasztalan betűkre

(ringyó világnak cafka tükre) –

lelkem, halál kurvája, te!

 

Szilágyi Domokos (Nagysomkút, 1938. július 2. – Kolozsvár, 1976. november 2.) erdélyi magyar költő, író, irodalomtörténész és műfordító. Középiskoláit Szatmárnémetiben, a Kölcsey Gimnáziumban végezte (1955), majd 1955–59 között a Bolyai Tudományegyetem magyar nyelv- és irodalom szakos hallgatója volt, záróvizsgáit azonban nem tette le. 1958–59-ben az Igaz Szó, 1960-tól a bukaresti Előre belső munkatársa, a hatvanas évek közepétől írásaiból, kötetei, műfordításai honoráriumából tartotta fenn magát. Betegnyugdíjba kerülve, 1972-től Kolozsváron élt; súlyosbodó betegségét két, kudarccal végződött házasság után egy új élettársi kapcsolat tette egy időre elviselhetővé. Búcsúlevelében ezt írta: „Én ma lelépek e világi életből. Ne kérdezd az okát – én sem tudom… Nem vagyok részeg, és – ahogy mondani szokás – tiszta elmével írom e sorokat” (A költő [régi és új] életei. 261). Fia, Kobak az 1977-es bukaresti földrengésben halt meg. Közös sírban nyugszanak a kolozsvári Házsongárdi temetőben: Szilágyi Domokos, felesége. Hervay Gizella költőnő és a gyermekük, Szilágyi Attila. Szilágyi Domokos háromszor szólította meg elemi erővel a magyar irodalmat. Először életében, radikális lázadásával, merész formaváltó verseivel, másodszor öngyilkosságával, amelyet a kortársak egyértelműen a diktatúrával szembeni utolsó nagy tiltakozásának tekintettek. És most harmadszor, amikor arra kényszeríti utókorát, minket, hogy számoljunk le a legendákkal, nézzünk szembe azzal a gyötrelmes korral, amit magunk mögött véltünk hagyni. (Pécsi Györgyi: Költő és titkosügynök – Szilágyi Domokos – a Transindex.ro portálról)

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2018. február 24-i számában)