Szilágyi Ferenc Hubart: Alternatívák és más versek

Alternatívák

Ezernyi kérdéssel

van itt a lét tele,

csókol vagy megkésel

zárt tanok tétele?

Kegyet vagy bűnt követ,

s hol talál keretet?

Ott kinn a gyűl-ölet,

itt benn a szer-etet.

Rigórigmus

Barkát bont a borzos berek,

túr a vakond, gyűl a friss hant,

pöttyös labdát űz a gyerek,

az öreg fán rigó rikkant.

Bámulja a falu véne,

mint álmából felvert medve:

– Füttyős rigó, dió kéne?

Odébb lesz az! – szól nevetve.

Teljesedjen ki a tavasz,

dédelgessen forró nyarunk,

s a termésre nem lesz panasz,

sok-sok földi jót akarunk!

De addig is, rigó koma,

itt az éden zuga fogad:

kiskertemben víg lakoma,

szedd össze a kukacokat!

Majd, ha a nyár szeptemberbe

fordult, s a rút szelet hozza

a sok diót mind leverve,

rátérhetsz a vegakosztra!

Alig űztük el a telet,

ez a pezsgés gondot halaszt,

új fény ébred, új kikelet,

fürge rigó, rikkants tavaszt!

Emigrál a mélymagyar

Egy büszke szabolcsi vakond

elhagyta a hantot s a hont.

Nem talált terített asztalt,

mert útját állta az aszfalt.

Arcára kiült a grimasz:

– Itthon már nem terem csimasz!

Éhen a vakond sem ember,

és nem nyer az, aki nem mer!

Feledett hát csapot-papot,

bátran a lecsóba csapott!

Kerülve fűt-fát és falat,

a sárga föld alatt haladt.

A mezőn nem jár a metró,

ezért hát maradt a retró:

kínlódni könyökön hasmánt,

s nem védte páncél, se vaspánt.

– Erdélyben akad még lágy út,

s találni rengeteg kátyút!

Az a hely maga az éden!

– rikkantott, s át is fúrt srégen!

Nejének így üzent haza:

– Induljék, míg a főd laza!

Jöjjék hát, s többé nem rí kend,

vár ránk a víg vakond-víkend.

Április, a szeleburdi

E tavaszi bolond gyerek

hol mosolyog, hol kesereg.

Nyitott ablaktáblákat zárt,

nem ismeri tán a naptárt?!

Néhány napja még örömmel

árasztott el, fényözönnel,

ma már hideg könnye csorog,

míg foghegyről ránk vicsorog.

Régi bánat borát issza,

a zimankót sírja vissza,

azt a napot, azt a percet,

amit más már elfelejtett.

Talán a Múlt ellenszenve

tért most vissza a Jelenbe,

enyhüléssel szembeszállva

vinne rusnya tetszhalálba.

Begyújtani hűvös esttel,

az ember már szinte restell,

mert a kályha telet idéz,

s visszatérhet még a csibész!

Áprilisi jeges szelek,

titeket már nem értelek,

ne hordjátok a füst szagát,

a május már adja magát,

mint szerelmes ifjú mátka,

s azt trillázza a barátka

meg a kormos kerti rigó:

hol van már a tavalyi hó!?