A föld
A jó homok s a kő, a sziklaszirt
az ősnapunk zsebéből vétetett,
midőn amaz mint rossz, szakadt papírt
szemét gyanánt az űrbe szétvetett.
A térerő seperte össze azt,
amíg e gömbbe szépen összeállt,
és lásd, a sorsa itt szelíd tavaszt,
nyarat – goromba őszt, telet talált.
A változás örök malomkerék.
Ha már a rejtekébe néz szemed,
beláthatod – talán megéri még –,
csodát a föld terem, s a föld temet!
A levegő
A lég… a lég az semmiség?
Az ember kapzsi és hanyag,
habár vigyázza sok pribék,
a ködbe száll a bús anyag.
A sűrű szmogtól fuldokolsz,
a nagyvilág rossz gépezet,
de érte persze mást okolsz,
megfojt, ha már a pénz vezet.
Belátni sem könnyű dolog,
s az értelem megbánta rég,
a Föld hiába fintorog,
ha fent az ég lyukas fazék!
A tűz
A tűzhöz egy kis szikra kell,
igen hamar ropogva gyúl,
a pernye néha útra kel,
vagy mint a vész, sunyin lapul.
De jaj, ha tőle lángra kap
a szénaboglya és a kas,
a nádtetőbe csíp, harap
a féktelen vörös kakas!
Gerenda sír, nyüszítve ég,
lobogva olthatatlanul,
esély, remény elveszve rég,
a gyász tenyérnyi korma hull.
Romok fölött lesz színezüst
ledér lidérc a szürke füst.
A víz
Van itt szilaj folyó, patak, kis ér,
és tócsavíz, gödörben ott rekedt,
fertő elől a józan ész kitér,
de boldog az, kit tiszta víz szeret!
Tisztelned kell, hiszen nagy úr, bizony,
mert tőle függ a léted és jövőd,
hasznodra válik majd a jó viszony,
segíti ő a tűzzel küszködőt.
Lemosni hosszú vándorút porát,
a hűs sugárban áztatod magad,
a víz az orvosod s a cimborád.
Szelíd nyugalmat ott találsz, ahol
forrás vizére inni jár a vad,
hacsak nem épp a vérre szomjazol…