Szilágyi Ferenc Hubart: Versek

Agyvízforrpont

Szomjazom, ám nincs csobolyó,
vágy tüze szít, szenvedek én,
láng ül a nyár szende szemén,
perdül a föld, mint a jojó.

Társra talál most a madár,
kedve dalát zengi a húr,
pengeti száz víg trubadúr:
kék ma az ég, zöld a határ.

Perzsel a nap, forr a folyó,
estefelé fénye lazúr.
Alszik a ponty és az am(o)ur,
csendes e vén kugligolyó.

Édesanyám rég hazavár,
két puha kar tárva felém.
Fékez a föld lendkerekén,
fordul a kulcs, zár a bazár.

Tövisháti capriccio

Merész kalandra vágyva mindenáron
– a nagyvilág csodáit még lesem –,
nagy útra keltem én egy pléhszamáron
Gaiám kegyére, hatvanévesen…

Csak ez jutott nekem talán…, de ez se!
Nem is reméltem cifra pikniket,
hogy óceán sziréndalát szeresse
a napsugár ölelte kis sziget.

De eltekertem én a dombvidékre,
amerre népem ízesen beszél,
s harang szavára száll fohász az égre,
olyankor is, ha fúj a szembeszél.

Bogdánd felől a Mázsa-hídon tér be
a nyáj legelte völgy ölén az út
a jókedélyű népek lakta Szérbe,
hol szomjat olt a lanyha csordakút.

Bokor tövére vár a kucsmagomba,
a dombon át keréknyomon vezet;
bivalyszekér dülöng a kis malomba,
s valószínűtlen zöld a környezet.

A messzeségbe hull a szürke pára,
s a délibáb nyomán a lég remeg.
Madárraj ült a nagy cseresznyefára,
Noénak vesszejére gyöngyszemek.

Amerre jársz, az emberek köszönnek,
az ismeretlen is beinvitál,
és vége-hossza nincs a szóözönnek,
ha fúj a szél, netán eső szitál.

A tisztelet, s a hála ott a bélyeg,
bármerre hány a sors utam során,
s az éji nótaszón a szenvedélyek
lobognak lenn, a pince jó borán.

A domb felől az éj hasadni készül,
és már nyeregben ér a pirkadat,
a napsugár ma ritka égi fényt szül,
s odébb barokk csodára vár Hadad.

De lásd, a föld reped, s amott a lejtő,
nem óvja semmi itt a gótikát,
a múltidőt nehéz homályba rejtő
jelen felejt igét, kemény igát.

Ez itt a pusztulás, az utca sáros,
tekerj, tekerj tovább, a vágy telik,
amerre vár reád a büszke város,
az úton meg se állj Szilágycsehig!

Talán ott fény derül, fogózz a mába!
E táj magyarnak vallja még magát,
a múlt reá kövült, de léte kába,
mi lesz, ha már szakadni kész a gát?