Szondy-Adorján György: Kedves barátom – versek

Kedves barátom,

szeretni vagy inkább gyűlölni, ha nincs más út,
min elosonj, ha nincs már tér,
mi befogad, így langyosan,
tört fénnyel arcodon, mit visszaver, mi útban áll,
majd elsuhan, mert nem lehet, hol helye nincs?
Az érzelem állapottá szélesedik,
amiben élned kell.
A követ két részre osztjuk: ami fölemelkedik,
és ami lent marad.
Ehhez, a miénken kívül, a te legnagyobb
erődre is szükségünk van.
Vagy a gyöngébb ellenállás felé mozdulsz
egy s más tehetetlen testek oldalán. Célunk
világos ─ a világot akarjuk megváltani veled.

Íz

Egyszer megszelídülnek a beláthatatlan
távolságok, lejtő útjainkról legördülnek
a közöny rönkjei, egyszer föllélegezhetünk
az elmúlt idővel és elfordul mind,
ami álom, csak álom, a szív végpontjai
és halaszthatatlan dobbanásai közt az
ujjaimmal mért araszok elnyúlnak a távon,
hol kihajt és nyílik egy szégyentelen
rózsa, hol kihajt alatta a szégyentelen fű.

Túl rövid, hogy választ találjunk, s hosszú
csak ülni, csak ülni, túl sekély
a mélyebb merüléshez, de oszthatatlan
a megismerésnek, ahogy a múltnak,
s a lehetőségnek sem lesz maradék
nélküli szent egész, ha jönnek is még
igazabb szerelmek, most már
megkérdezheted, talán karcsú vagy zömök
az épület, volt elég fény a mester
szemében, és hol a falba épített asszony?
Nyomaim átmossa a tenger, emlékem
felejthetővé oldja, valódi ízem pedig
az idő meg az űr összefont szavának
szelíden morajló, csöndes marasztalása.

Mozdulat

Így neveztelek: a pillanat. Mégis
elkísértél szinte léten át.
Egyszer visszatérsz, még rám köszönsz,
mintha nem lenne
gyökered a múltban,
míg a hangod már a más szívében
lüktet, s hol kimondom
én is, ég veled, majd átölelsz,
mint fürge szélroham,
te csönd haván elúszó fényes mozdulat.

Álljunk meg egy szóra, kettőre

Valami kikelt itt magából, mint harántcsíkos
bábok jellegtelen évek fagyán, aszályán
átívelő kiröppenése, majd átlendül a lét
öntörvényű megnyilvánulásain, ahogy
a bizonytalan, ritkás, ám konok függőlegesekkel
vigyázó kerítés lécei fölött húznak el
a kapát, gereblyét hamisan pendítő
haszontalan kövek a sarjadó fűszálak közül,
a megtestesülés fáradhatatlan
gyakorlatait látom, és mesélnek ők az
oda-visszaút hihetővé zúzott kalandjairól,
megpróbáltatásairól, mert az elmesélhető
történet nincs olyan rideg, nincs olyan
kegyetlen, mint a hunyt szemű
végszavak emberből kiszakított üvöltései,
talán álljunk meg,
álljunk meg
egy szóra, kettőre mégis,
aztán a meleg és lágy fényekkel
megcsalt arcainkra öltsük föl ismét
azt az elvarrhatatlan, megszeghetetlen,
cáfolhatatlan, időtlen mosolyt, öltsük
föl újra a félelem bármire kapható hitét.

Egy

Valahonnan előkerültek a kaszák, a sarlók,
valakik meglendítették őket
az izmokkal, inakkal, bőrrel, csonttal
cseperedő, felgyűlő emlékezet
biztos karlendítéseivel, hajlongásaival,
s hulltak a füvek halomba,
fáradt suhogással, virágokkal oldott,
hűvös koszorúkba, s ahol
a penge kettészelte a szálakat, nedvek
csordultak ki, az anyag
elköszönő méze, sárga, fehér, szürke
vagy színtelen nedvek,
és kifürkészhetetlen szövetű
illatok szálltak, csupán
az irányuk volt az selymes
és békés, az a végső és magányos egy.