Átkozott sóhaj
Gyere, nézd, mit kaptam, mit láttam ott,
és vittem őt is, hová látni voltam,
és egyetlen felhőben hallgatott,
esővel hullt a kéz, a könny, a sóval,
körül nehéz, lehajló illatok,
a Nappal jött az ég fehére, fénye
nem volt több egy árva fénynél, azok
mesélő csillagoknak ünnepélye,
majd átkarolt, s a kéz fején a vér
hűvös kutakból áramolt, iránya
rózsa volt, és délibáb, a borús ég
kiváló cseppje volt, mi visszatér,
és újra száll, és annyi, annyi bánat –
átkozott óhaj, hej, hogy szomorú légy.
Teázgatunk, mégis alig
A széllel jött. Ment is azzal,
nézz utána irgalommal,
nem is száll, de nem pihenhet,
mellékes a gondolatban,
jól éreztük: hideg hely ez,
magunkat is, porig fáztunk,
meleg elmúl, hideg elmúl,
világé is így múlik el,
így dicsőség, úgy teázunk,
ha már kövér, legyen hattyú.
Csak a reggel józanító,
csak az este boldog itt, hol
jobban nyugszik éjjelente
vér a testben, test a térben,
jobban nyugszik, úgy teázgat,
mintha mi sem, az is semmi,
kicsentük az öröklétből
történetünk, alig, alig,
fényeskedjék neked jobban.
Ha a széle idetoldva,
két pogány közt, egy lépéssel,
csók a semmi, vágy a csókból,
egy csónakban lenne helyünk,
jó is lenne, talán szép is,
hol kiszállnék, hol teázunk,
mintha mi sem, mégis, mégis.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. augusztus 1-i számában.)