Szondy György: Versek

Ólommadár

Mikor az ólomkatonák átöltöznek, viszkóz-

selyem ingben cirpel a szívük, majd lehull

az eső, a napé, melyen száradnak a háborús

nedvek térképek hálóin, udvarok szigetén,

jó napokra eljövendő, színt váltanak az állatok,

a folyót magához veszi a Nap, sorban állok,

érveimen áthajolsz, kiszolgálsz a pultnál,

nem mertem remélni én leszek a szó, amivel

bólogatsz, talpalatnyi teremtéssel ringok

a kisebbik égen, jöjj el hozzám, légy jó

vendégem, lehelj a falamon csüngő képekre

szünetet, amit majd átdöf a tücsök nyirettyűje,

lehelj kakasszót a fülembe, mintha reggel volna,

kakasszó ólmát, mintha reggel volna minden

napszak, és minden napnak vége, mintha akkor

hunyna ki minden szemünk fénye, parázsló

pillanattal, eleven szénnel, azon a reggelen

lábaimhoz dől a sötétség, dorombol a padkán,

éveken, napokon, amin áthajol az ember,

áthajol egyszer és annyiszor aztán.

Ünnepi ösvény

Kacagjunk, míg a házam összedől,

ez a fölösleges, ásító mentsvár,

már kihoztam minden gyümölcsöt, lekvárt,

talán maradt benn néhány szörp, befőtt.

A többire omolhat a tető,

akár a hó, a kincseim rég elszállt

bogarak, azokról nem készült leltár,

és bog sincs az elveszett keszkenőn.

Majd néhány rokon piszkálja a földet,

s arra még szitál a por, törmelék,

ha nevetek sem lesz aranyeső,

gyűjthetek tündöklést háromnál többet,

ünnepi ösvényhez legyen elég –

találjon szép utat, ki erre jön.

Rosszul láncolt képzetek

Találjon szép utat, ki erre jön,

ezen a pompás ösvényen a romhoz,

mi itt leszünk, hogy itt legyünk, a boltok

nélkülünk is mennek, nem szívvel költ

a férfi, és nem ésszel szeret engem

ideát a kisasszony, még ne oldozz

föl, ha a bűnbánat gyanúsan boldog,

toldd meg egy lánccal, ha örül az ember.

Most már a partokból nincs elég túlsó,

és kupacokban állnak fogaink

nyomai, csak kondul reggelnek, délnek

a káván megingó egyszeri korsó,

széles e vízen hallom hangjait,

magasabb utakon, erősebb szélben.

A fák vadászni mentek

Azt mondták a fák, elmegyünk vadászni,

és elmentek vadászni a fák. Mentek, néha

megpihentek, olyankor ledőltek egymás

árnyékába, és azt mondta a fa, ki lehetne

föld is: te hová valósi vagy? azt mondta a fa,

kinek lába földes: tőled 2 méterre való vagyok.

A viszonyunk határozná meg az otthonod?

És mi a te vágyad? A távolság. Hát akkor jól

benne vagyunk a vágyban. És innen hova

vágyódsz? 2 méterre tőled, hol sarjad a vágy,

és mentek tovább a fák, öles léptekkel, mi mással.

(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2019. áprilisi számában)