Aki felszáll
Úgy szép a mező, ha száll a mátkapor,
s minden virág lobban rajta:
pipacs, bogáncs, vadkapor,
vérvörös és apró pettyes fajta.
Televény réten, ott, nyáron,
leheverjük a friss füvet,
szöszmötöl kezem szoknyádon,
míg szólsz, „meleg van, őrület”.
Bebolyongod szemeddel a távolt,
madártoll színben lebzsel a lég,
véletlenül ellépsz egy bogárról:
szemében összetört az ég.
Megrendülünk, ha dörög a felhő,
s mind gyakrabban hull reánk az árnyék –
hátul a holnap, mely úgyis eljő,
s ha maradunk, ránk talál még.
Pipacsokról álmodunk és éjjel
a kéményen őrködik a gólya –
Számoljon tengeribetegséggel,
aki felszáll a hajóra.
Túl
Hűtlenséged megaláz,
nem vádollak érte:
amit magadért kívánsz,
megkapod cserébe.
Lombja-vesztett csupasz ág,
hogy egymásé voltunk;
mint az árnyék, úgy nő át
rajtunk közös sorsunk.
Ki
Aki pillantásom
szó nélkül is érti,
kit kedvesnek ismer
minden nő és férfi,
ki nem úgy, mint engem,
de szeret még mást is,
kimondott szavakat
soha meg nem másít;
ki az ébredésnek
minden nap örülne,
lehetne az égbolt
akármilyen szürke,
főzne reggel teát,
töltene bort este,
s azzal, hogy számít rám,
hűségessé tenne;
csókkal simogatna,
ha éppen az kéne,
amíg az arcom már
belülről is égne,
ki keskeny ágyban is
jól elférne velem,
éppen olyan lenne,
mint ő, a gyermekem;
aki meghallaná,
mikor szól a kakukk,
nem zárnók be soha
éjjelre a kaput;
tudná, a szó elszáll,
néha mégis kikel,
érkezés után is
mindig csak menni kell;
elégedett lenne,
bár tán többre vágyna,
nem állnék előtte
soha megalázva;
gyújtanék érte én
reggel s este tüzet,
és fehér vederrel
hoznék tiszta vizet,
s amikor ébrednék
olykor a csókjára,
annak is örülnék,
aminek nincs ára.
Apám
Székelyföldön áll egy faház,
ott lakott apám, a vadász,
mivelünk.
Ő soha nem unatkozott,
hogyha kértük, nyulat hozott
farkostól.
Ritkán telt el olyan este,
ne gondoljon a nyestekre
titokban.
Puskát nem is vitt magával,
megcsinálta faágával
a csapdát.
A súlyától úgy esett le
ahogy kellett, pont a nyestre
célozva.
Üldögélni nem szeretett,
tett-vett, s máris menegetett
a hegyre.
Emlékszem, egyszer azt mondta,
a szemnek van horizontja
látni kell.
Volt egy nagy tarka kutyája,
a faluban nem volt párja,
az biztos.
Mikor ránézett a hóra,
nyomban tudta, hogy a róka
merre jár.
Kerülte a hófoltokat,
jobb, ha nem hagy lábnyomokat,
mint mondta.
Tilos volt az orvvadászat,
kutya sem ugat a
látszat kedvéért.
Ébredtem reggel a készre,
csak álmomban vettem észre,
merre jár.
A bicskáját elvesztette,
a nagy erdőt tűvé tette,
s megkerült.
A szép leányt megölelte,
nagyapámtól örökölte
szokását.
A pohárhoz két ujjal nyúlt,
koccintása néha elnyúlt
hajnalig.
Szerette az asszonynépet,
ha indultak, mindjárt lépett
utánuk.
Volt, ki nem szerette urát,
utálta az ivó kúrát,
nem csoda.
Amíg a pálinkát hozták,
kézen-közön kibogozták
a titkot.
Reggel, mikor a nap felkelt,
annyit mondott, kár, hogy eltelt
ez az éj.
Örök világ, nem félt tőle,
besétált a temetőbe
éjszaka.
A félelmet nem ismerte,
megtámadni nem is merte
kutya se.
Békés volt ő, nem támadott,
életében mégis adott
egy pofont.
Nagy tolvaj volt rá a vevő,
hazug fickó, az átverő
fajtából.
Találkozott medvével is,
nem bántotta, szokásait
ismerte.
Olyankor megállt egy kicsit,
hogy a medve a bocsait
menthesse.
Olykor mentem én is vele,
szerencsére nem jött medve,
csak róka.
Rókás úton mit kell tenni?
Egyfolytában résen lenni.
Köztetek.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2018. november 3-i számában)
