Turcza Hunor: Város 3.
Az út, aki…
Előtanulmány egy lehetséges önéletrajzi szimfónia valamely tételéhez
Kezdetben? Mennyi minden! Mozdulat
mozdulatra. Talán. S talán akartad is. Talán nem. Talán akarni sem
tudtál még. Mégis. A kezdet mégis. S a kezdetben mennyi öntudatlan
indulás. És a cél is némelyik indulásban. Talán. Talán
a cél is. Először a kezed
fedezted fel, az ujjaid, az öklöd.
Aztán a semmibe rúgtató lábadat bámulja szemed,
ahogy céltalan kaszál zárt teredben, s jobbra-balra táncol
a levegőben. De már a léptek is benne,
öntudatlan, ahogy az akaratlan megfeszülő
izmokban már ott a ködös messzeségek. Ahogy
először talpra állsz, s ahogy – innen már nincs megállás –
léted burkán is áttörve, elkezdtek alája sompolyogni az utak,
elkezdtek alád sorakozni, alád tolakodni, alád
tülekedni az utak, egyik a másikra hágva… akarva,
akaratlan… egyik a másik nyomában… míg a végén talán
már nem is ők cipeltek hátukon – te vitted magaddal őket,
lehajoltál értük, lábadra erősítetted a bizonytalan csapásokat,
poros ösvényeket, száguldó autópályákat s vitted… vitted magaddal őket,
nagyanyád nézett utánad, nagyapád, apád, anyád is csak nézett,
tenyerükkel árnyékot vetve szemük elé néztek, csak néztek,
a társaid, kedveseid, szerelmeid, gyermekeid néztek,
csak néztek utánad, s csak néztél te magad is… néztél utánad,
egy távoli pont voltál a szemükben, s távoli pont a szemedben is.
Talán így akartad. Talán nem.
Talán csak nem ment másképp. Talán
mert minden a maga útján. Talán mindig…
mindig magad előtt…
magad előtt mentél mindig s te kullogtál
valaki után, aki előtted ment, s akiről azt hitted, te vagy,
akiről azt: te voltál, te lehetsz…
te lehetsz még, visszafelé is, a múlt felé fordítva tekinteted,
s a távolságokkal szemközt, hunyorogva,
hűtlen hazákkal, házakkal, tanyákkal, falvakkal, városokkal,
elárvult otthonokkal szemközt, s te újabb és újabb
távolságokba, utakba, otthonokba,
filozófiákba költöztél –
hogy te legyél az út az északi és a déli
kárpátok között, az északi és déli féltekén,
sarudon falud sarával-porával meg sem álltál a tengerekig,
a fecskefészketekről lepotyogó madárürülékkel
telehordtad a metropolisok felhőkarcolóit.
Talán akartad, talán nem tudtad nem akarni, talán csak
nem ment másképp… vitt… vitt az út,
ha te vitted is talpadhoz kötve,
verejtékeztél, szomjaztál, ittad a port, élvezve
a kilométerek verejtékpermetét, s csak akkor pihentél,
ha mehettél, ha meg sem álltál – csak akkor fújtad ki
magad igazán: fölötted a nap, a hold, a miriádnyi csillag,
s te a talpadra kötött út fölött.
Talán így akartad, talán másképp, de lehet,
akarnod sem kellett, csak elindultál jobbra, s az út
balra ment veled, balra tértél, de jobb felé haladtál; sosem
ismerted ki magad az utak között, s az utaknak
sem hagytál időt, hogy kiismerjenek.
„A távolság meghúzódik talpad alatt – írtad egykor –,
s felszakítja ünneplő bőrödet”, miközben
durva talpad is ezer sebet ütött az utak
finom bőrén, lágyékán, s azok sebzetten is
mentek veled s vittek tovább,
a lépteid alá hasalók,
a meredeken fölfelé tartók, a mélybe zuhanók,
az ide-oda kanyargók, a célra tartók, a keskenyek,
a szélesek, a nélküled is téged cipelők,
röptetők – s az összecsukhatók:
zsebre tetted időnként és úgy őrizgetted őket,
féltve az idegen tekintetektől, majd újból
szétnyitogattad és szétterítgetted
magad előtt valamennyit,
apádnak szólítva némelyiket,
anyádnak, nagyanyádnak, nagyapádnak,
beszélgettél velük s beszéltél általuk, és út – út volt,
út a nyelved is, melyen tökéletesen ki tudtad fejezni magad,
mellyel képes voltál megértetni magad minden időben,
s a legszélsőségesebb körülmények között is,
az út hozzákötött az időhöz,
de el is oldott máskor tőle,
és előre tudod: utolsó utad is az első lesz,
mely térséges tereket nyit meg előtted
s kilátást nyújt a teretlen idő
időtlen zugaiból.
Talán.
Akarva is akaratlan.
Márai Sándor lőgyakorlatra indul
„Várom a behívót. […] Itt az ideje.”
(1989. január 15.)
Az életem, sorsom kézben tartottam mindig.
Ha ellenem összeszövetkeztek is egek, emberek.
A messzeségek mind engem szolgáltak,
az óceánok életem poggyászát cipelték,
utcáik szőnyegét terítve lábam elé
fogadtak a rengeteg városok,
őseim szegletkövei szegélyezték útjaim,
a változó idők a változtathatatlant erősítették bennem,
s vittem magammal mindent, mit magam mögött hagytam,
az örök Dóm vonta fénybe sötétlő napjaim,
velem jött mindenhova, ahova a szelek sodortak,
ami óriássá növesztett engem is.
Most indulnom kell,
hogy kézben tarthassam továbbra is sorsomat.
A döntés enyém,
az éjjeliszekrény fiókjában holnapom.
Ha hibáztam is olykor eddig,
most nem hibázhatok,
s mivel magam voltam mindig is a cél,
mi más lehetne most, egy szál magamban…
Az ég s a tenger egymást tükrözik.
És magához emel az egyik,
magába ölel a másik.
Kezemben hát most is a sorsom.
S ha nem is tervezem, mi elkerülhetetlen,
nem kerülhetem el az el nem tervezhetőt.
És mindenki, ki belőlem az időnek is túlnapján már,
engem kémlel az időtlenből s vár odaát.
Csákány mégse koppanjon fölöttem –
idő hullámai, mossátok szét hamvaim,
legyen nyughelyem a nyughatatlan tenger…
Az utolsó felvonás már rég elkezdődött,
vendégjátékom a Földön lassan véget ér,
elfogytak mellőlem a szereplők, csak a színészek
tolongnak még a színfalak mögött,
ez már az utolsó jelenet.
Nyelvemben éltem mindig –
az egyetlen hazában,
ha a többi ki is tagadott.
Halotti beszédet, ha halni hagyjátok –
mégse fölöttem –
az emberi beszéd fölött mondjatok.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. októberi számában)
