Fehér gyöngyök
Alszik a moha, alszik a harmat,
alszik a lomb, alszik az avar,
hull az ég fehér gyöngye
az Isten tenyeréből.
Türelemrózsa
Csipkebogyót könnyezik a fa,
vörös drágakövek a hótakarón,
hidegkékkel rajzolt türelemrózsák
a patak átlátszó tükrén.
Az ég koromujja
Lenyúlt az alvó földig,
egyre közelebb jött hozzám,
megérintette arcom
az ég koromujja.
A tavaszért jöttem,
süvöltötte a kopasz ágak közé,
magammal viszem az örök
koromba, éjbe, kökényfekete télbe.
Bőrömön szarkalábak nőttek,
hátamon libabőr rügyezett a rémülettől
Ráült a mezőre,
befestette lila tintával a tisztást,
már az erdő sem látszott tőle,
sárga ködöt fújt a hegy tetejére
az ördög fekete csipkekesztyűje,
a gonosz lelkek lepedője,
a megkeseredettség karvalyujja,
a bordón csobogó düh a vérben,
a csüggedés savas lehelete,
a torkot kaparó bánat,
az ég koromujja.
A vígasságok teljéből indult az utazó,
az ég kupolája madárszárnyat vont fölé,
magány várta és egy csörgedező forrás,
úgy érezte, ő sem más, csak szerencsétlen flótás,
aki elveszett, kit árbóckosarából kiejtett a remény,
(aki) volt gazdag, és volt szegény.
Azon a nyáron a nagybátyám betegsége foglalkoztatott, játék közben is sérülése okain, a tragikus esemény mozzanatain elmélkedtem. Furcsa álom kuszaságával követték egymást a feltételezések, zavaromban képtelen voltam eldönteni, hogy a képzelt világ vagy a valóság tűnik hitelesebbnek.
A mi Tiszánk nyelvünkben és irodalmunkban él igazán. A mi Tiszánk ugyanis a legtöbbet megénekelt folyó. Leginkább Petőfi Sándor A Tisza című verse kapcsán ismerjük. Ámde Juhász Gyula A Tisza című párbeszédes versében a Tisza összes, ellentétes tulajdonsága megjelenik.