Vaszilij Bogdanov: A Lúdláb királynő (részlet)

2020. április 30., 22:48
Kádár Tibor: Lehetőségek

1978

1. A rossz hír

„A Lúdláb királynő már nem létezik!” –

mesélte szomorúan Zsenya, a nagy utazó,

és részvevően nézett rám.

A hársfa alatt ültünk kőasztalomnál.

„Két hét múlva indulunk Amerikába –

közöltem, – végre megkaptuk az útlevelet.

Láthatom Tatjánát, az unokámat,

viszontláthatom lányom, megkapom az

angol és lengyel nyelvű verseskönyveim példányait,

megismerkedhetek Miłosszal, az emigráns

lengyel költővel, a fordítómmal, s láthatom

New Yorkban, a Modern Művészetek Múzeumában

régi, feledhetetlen barátom, Malevics remekműveit.”

És poharunkban kevélyen csillant meg a bordói,

amit nekem hozott ajándékba. – „A háború után

ledózerolták az egész utcát, Vaszilij Ivanovics,

a Lúdláb királynő is nyughatatlan,

örökké siető törzsvendégei után költözött

a számunkra elképzelhetetlen nemlétbe.

Meséljél, milyen volt?” – kíváncsiskodott Jevtusenko.

 

2. Az elvarázsolt este

„Aznap este – kezdtem el mély lélegzetet véve,

fejest ugorva a feledés kútjába,

hátha mégis sikerül felszínre hozni valamit.

Mindenki ott volt a Lúdláb királynőben,

a Föld és Párizs eme páratlan helyén,

még azok is, akik különben nem is lehettek volna ott.

Rahmaninov és Sztravinszkij, akik különben

ki nem állhatták egymást, felváltva zongoráztak,

az egyik Schumann Karneváljából improvizált

gyönyörű részleteket, míg a másik

Chopin-keringőket játszott mélabúsan.

Malevics önfeledten rajzolta a jelenlevőket,

hova tűnhettek vajon e rajzok,

amelyek a kételkedőknek is bizonyíthatnák

a nyolcszögű bár megejtő különösségét,

elbűvölő atmoszféráját, nem is beszélve

a jelenlévő, s azóta már az elágazó

ösvények kertjében sétálgató törzsvendégekről –

megannyi kiváló író és zeneszerző –,

akiket virtuózan örökített meg a dörgő időben.

A már spicces Hodaszevics abszintos poharában,

arcát gúnyosan elnézegetve, pikáns történeteket mesélt,

Bunyin Bergyajevvel sakkozott, és vesztésre állott,

Kuprin, a nagy gyűjtő, a jókedvű Osztáp Benderrel

készített riportot. A különc Tokajevszkij verset írt,

Eliezer Kamenezky, az ezotéria megszállottja

és a fekete mágia elkötelezett híve – egyedül róla

nem tudok semmit, még a harmincas években

Lisszabonba költözött, egy ideig leveleztünk,

de a háború után kitűnt a képből – verseket fordított.

Vetélytársam, D. herceg is ott volt,

ki tudja miért ugrott át Londonból,

egy ismeretlen, fekete lánynak csapta a szelet.

A fiatal Nabokov (Ő is ott volt) a lepkékről tartott

szabadelőadást az elképedt pincéreknek,

míg Bill a zongorista, kihasználva kényszerű

pihenőjét, fröccsöt szopogatott, és áhítatosan bámulta

a két Mestert. Kétségtelen, egymást múlták felül,

főként miután vörösboros poharukat felemelve,

barátságukra koccintva elkezdtek egy Mozart-négykezest.

Léna, a fiatal magyar költő és felesége mellett ülve,

elmerülten mesélt gyermekkoráról, míg Klaudia

a rajzolgató Malevics arcát bámulta áhítatosan.

B. grófnő – mert ő is ott volt – visszajött erre az estére

a fényvilágból vagy az árnyak birodalmából –

Milos Crnjanskitól, a szerb költőtől

érdeklődött kíváncsian az oroszországi helyzetről,

s arról, hogy közelről milyen is volt a háború,

de az Ohrana savószemű ügynöke

(most vettem észre, hogy ő is itt van)

kedvetlenül legyintett: „Szent Oroszországunknak vége! –

tette hozzá az emigráns ügyvéd –

a kretén bolsevikok örökre elintézték.”

„Csak semmi pánik – legyintett a bábuska,

erre az estére ő is visszajött – és föltette az asztal

közepére a szamovárt. „Mikor ittak utoljára orosz teát?” –

kérdezte a társaságtól, és finoman mosolygott,

Nyizsinszkij pedig, mert ő is ott volt,

táncolni kezdett a szomorú szemű táncosnővel,

az öreg festő pedig egy nyírfát rajzolt

a fehér falra, színes krétával és könnyekkel sírt

 

3. Az emigráns orosz rulett

És az emigráns orosz rulett most megpördül,

eszeveszett vágtába fognak a golyók,

és az állókép hirtelen elevenné válik.

Rahmaninov és Sztravinszkij megisszák

első üveg vörös boruk, újat rendelnek,

és váratlan ötlettől vezérelve divatos kuplékat

kezdenek el játszani. Az ismeretlen fekete lány

az udvarlást, a bizonyára elcsépelt bókokat megunva

otthagyja D. herceget, felugrik, odamegy a zongorához,

és énekelni kezd. Kellemes szoprán hangja

mindenkit elbűvöl. Malevics természetesen felfigyel rá,

le is rajzolja, amint sudáran áll a két Mester között.

Az utókor majd találgathat: kicsoda ez a lány,

melyik csélcsap zeneszerző szeretője lehetett?

Hodaszevics rátér Gorkijra, akinek két évig

magántitkára volt Berlinben. Köszöntötte a mester

Alekszej Tolsztojt huszonöt éves írói jubileumán,

hogyne köszöntötte volna, de azért oda is szúrt neki,

a sok ihletett részlet után sok a vázlat is,

az elnagyolt jelenet. Na, igen, nála semmi ilyesmi

nem volt, gondoljatok például Az anyára.

Bergyajev előretolt egy parasztot és határozott hangon

jelenti be: „matt!” Bunyin sóhajt és kedvetlenül

söpri le a figurákat a tábláról. Osztáp már a Dnyeszter jegén

bukdácsol és az ámuló Kuprinnak elmeséli, miként

fosztották ki a román határőrök. Úgyszólván

semmije nem maradt, csak az Aranygyapjú rend,

hogy az árából új életet kezdhessen unt hazájában,

ahova visszapaterolták Nagy Románia rabló határőrei.

Tokajevszkij befejezi négy sorosát, sok a javítás,

az áthúzás, a betoldás és rekedt hangon olvassa fel:

 

„Megjelenik felettünk isten ujja,

s az utat a szél havakkal befújja.

Megyünk, de már rég nem tudjuk hova,

magába zár foglyunk az éjszaka.”

 

A hallgatóság tapsol. Eliezer Kamenezky is befejezi fordítását, egy Fernando Pessoa nevű félig ismeretlen portugál költő versét fordította le, ő is felolvassa.

„Bolond vagyok, nyilván nagyságra vágytam,*

olyanra mit véletlen sosem ad.

De nem ez védte meg bizonyosságomat,

távozóban a sivatag homokján

a régi lény maradt, nem a tartós anyag.

 

Tébolyomat s következményeit,

hatását bár mások magukra vennék.

Téboly nélkül az ember mire válhat?

Mi más, mint egészséges állat,

elnapolt hulla, aki nemz még?”

 

Őt is megtapsolják, ma mindenkit. A királyi korsókban

emelkedik a sörhab, a poharakban fenyegetőn

csillan meg a vodka, gonoszul az abszint,

kevélyen a vörösbor, megadóan a fehér.

D. herceg most fedezi fel Natasát, régi kedvesét,

elbűvölőnek hitt, de egyre fakuló mosolyával

sétál oda hozzá. Milos Crnjanski is írni kezd,

az ifjú Nabokov lepkegyűjteményét mutogatja Klaudiának,

s szinte elnyeli szemével az ámuló lányt.

Bill és a jamaicai trombitás huszonegyezni kezdenek.

Léna már a Petrovszki tanyát meséli Lolának,

az emigráns magyar költő feleségének

Ivánt, Aljosát, Igort, Dimitrijt, Vologyát

és a nagyanyót, szeretett fáinkat. Márai feláll

és felemelt fejjel kisétál a képből,

odamegy a festő mellé és a nyírfát

elmerülten elnézegeti. Az Ohrana ügynök

elvörösödve ismeri be, hogy igen, természetesen

az ügyvéd urat is lehallgattuk, mindenkit,

ahelyett, hogy Lenint és körét figyeltük volna,

őket nyírtuk volna ki, ameddig még egyáltalán lehetett.

Váratlanul sípolni kezd a szamovár,

a bábuska elbűvölő mosollyal töltögeti a teát.

Nyizsinszkij a levegőbe emeli a sikoltó lányt,

és elforog, az öreg festő pedig festett nyírfája alól,

a társaság felé fordulva, megrovóan jelenti ki:

„Nincs más megoldás, tisztelt barátaim.

Haza kell menni!”

 

*Fernando Pessoa: Sebestyén, Portugália királya. Fordította: Nemes Nagy Ágnes.

 

4. Minden megvan

Mindenkit látok, kedves Zsenya! –

néztem az elámult, poharáról is megfeledkező

Jevtusenkóra. – Belemosódnak egy viccet

törvényszerűen követő félmosolyba,

aztán legyőzve a gravitáció törvényeit,

felemelkednek és fénysugárként libbennek tova,

csak Eliezer Kamenezky marad, zavartan néz engem,

és vigyorog. „Hát ennyi volt, ennyi volt az élet Vászja.”

A diófán ebben a pillanatban kezdett csörögni

egy tolvaj szarka, és megszólalt Oszip Mandelstam

hasonmása is, a feketerigó. Hallottuk a közeli tó

hullámainak morajlását is a feltámadó szélben.

A távoli öbölben megszólalt egy hajókürt is.

Nyolc óra volt.

 

Utóhang

Nem tudom, mi történt a Lúdláb királynővel.

Elveszett? Lebontották? Csak emlékeimben él,

és tér vissza makacsul, akár a tolvaj éjjel.

Bill, a dzsessz virtuóz révületben zenél.

 

Feltűnnek kósza árnyak, emigráns orosz költők.

A verseiket mondják makacsul, önfeledten.

A zongorához ülnek kóborló zeneszerzők,

villódzó epizód sikeres életükben.

 

És nézzük a falon a soha nem volt nyírfát,

senki amúgy sem kerülheti el sorsát.

Áttekinthetetlen, vad rejtvény a világ.

 

Körülöttünk, bennünk csak felépül az ország!

Történetét egyszer mások úgyis elmondják.

Ki-ki megleli végül vak labirintusát.

 

*A Lúdláb királynőről már régóta tervezett egy hosszabb versciklust, már Washingtonban emlegette, sokat mesélt. Ez volt Párizsban tíz évig a törzshelyük annak a háznak a földszintjén, nem kellett messzire menniük, amelynek manzárdszobájában laktak. Úgyszólván itt zajlott az életük, itt találkozhattak barátaikkal, akiket felidéznek a versek. Az ötlet, hogy tízévenként, sorsa váltakozó állomásairól stílszerűen kocsmáiból, pillantson vissza, a Lúdláb királynőre izgalmassá teszi az önéletrajzi vonatkozások miatt különben is érdekes versciklust. Nyomoztam utána Párizsban, de Jevtusenko jól értesült, a vendéglő megszűnt, a házat is lebontották, a környék teljesen átalakult, s a Lúdláb királynő nagyhírű, a másvilágra átugró vendégeivel együtt, átköltözött a versbe. – Tatjána Bogdanova.

(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2019. áprilisi számában)