1978
1. A rossz hír
„A Lúdláb királynő már nem létezik!” –
mesélte szomorúan Zsenya, a nagy utazó,
és részvevően nézett rám.
A hársfa alatt ültünk kőasztalomnál.
„Két hét múlva indulunk Amerikába –
közöltem, – végre megkaptuk az útlevelet.
Láthatom Tatjánát, az unokámat,
viszontláthatom lányom, megkapom az
angol és lengyel nyelvű verseskönyveim példányait,
megismerkedhetek Miłosszal, az emigráns
lengyel költővel, a fordítómmal, s láthatom
New Yorkban, a Modern Művészetek Múzeumában
régi, feledhetetlen barátom, Malevics remekműveit.”
És poharunkban kevélyen csillant meg a bordói,
amit nekem hozott ajándékba. – „A háború után
ledózerolták az egész utcát, Vaszilij Ivanovics,
a Lúdláb királynő is nyughatatlan,
örökké siető törzsvendégei után költözött
a számunkra elképzelhetetlen nemlétbe.
Meséljél, milyen volt?” – kíváncsiskodott Jevtusenko.
2. Az elvarázsolt este
„Aznap este – kezdtem el mély lélegzetet véve,
fejest ugorva a feledés kútjába,
hátha mégis sikerül felszínre hozni valamit.
Mindenki ott volt a Lúdláb királynőben,
a Föld és Párizs eme páratlan helyén,
még azok is, akik különben nem is lehettek volna ott.
Rahmaninov és Sztravinszkij, akik különben
ki nem állhatták egymást, felváltva zongoráztak,
az egyik Schumann Karneváljából improvizált
gyönyörű részleteket, míg a másik
Chopin-keringőket játszott mélabúsan.
Malevics önfeledten rajzolta a jelenlevőket,
hova tűnhettek vajon e rajzok,
amelyek a kételkedőknek is bizonyíthatnák
a nyolcszögű bár megejtő különösségét,
elbűvölő atmoszféráját, nem is beszélve
a jelenlévő, s azóta már az elágazó
ösvények kertjében sétálgató törzsvendégekről –
megannyi kiváló író és zeneszerző –,
akiket virtuózan örökített meg a dörgő időben.
A már spicces Hodaszevics abszintos poharában,
arcát gúnyosan elnézegetve, pikáns történeteket mesélt,
Bunyin Bergyajevvel sakkozott, és vesztésre állott,
Kuprin, a nagy gyűjtő, a jókedvű Osztáp Benderrel
készített riportot. A különc Tokajevszkij verset írt,
Eliezer Kamenezky, az ezotéria megszállottja
és a fekete mágia elkötelezett híve – egyedül róla
nem tudok semmit, még a harmincas években
Lisszabonba költözött, egy ideig leveleztünk,
de a háború után kitűnt a képből – verseket fordított.
Vetélytársam, D. herceg is ott volt,
ki tudja miért ugrott át Londonból,
egy ismeretlen, fekete lánynak csapta a szelet.
A fiatal Nabokov (Ő is ott volt) a lepkékről tartott
szabadelőadást az elképedt pincéreknek,
míg Bill a zongorista, kihasználva kényszerű
pihenőjét, fröccsöt szopogatott, és áhítatosan bámulta
a két Mestert. Kétségtelen, egymást múlták felül,
főként miután vörösboros poharukat felemelve,
barátságukra koccintva elkezdtek egy Mozart-négykezest.
Léna, a fiatal magyar költő és felesége mellett ülve,
elmerülten mesélt gyermekkoráról, míg Klaudia
a rajzolgató Malevics arcát bámulta áhítatosan.
B. grófnő – mert ő is ott volt – visszajött erre az estére
a fényvilágból vagy az árnyak birodalmából –
Milos Crnjanskitól, a szerb költőtől
érdeklődött kíváncsian az oroszországi helyzetről,
s arról, hogy közelről milyen is volt a háború,
de az Ohrana savószemű ügynöke
(most vettem észre, hogy ő is itt van)
kedvetlenül legyintett: „Szent Oroszországunknak vége! –
tette hozzá az emigráns ügyvéd –
a kretén bolsevikok örökre elintézték.”
„Csak semmi pánik – legyintett a bábuska,
erre az estére ő is visszajött – és föltette az asztal
közepére a szamovárt. „Mikor ittak utoljára orosz teát?” –
kérdezte a társaságtól, és finoman mosolygott,
Nyizsinszkij pedig, mert ő is ott volt,
táncolni kezdett a szomorú szemű táncosnővel,
az öreg festő pedig egy nyírfát rajzolt
a fehér falra, színes krétával és könnyekkel sírt
Varga Melinda | Mindig is a biografikus költészet kihívásai izgattak – beszélgetés Bogdán Lászlóval
Mély hatást tett rám az 1991-es oroszországi látogatásom: a lepusztult Szovjetunió, az üresen kongó üzletek, a baljósan csattogó számológépek, a Kreml, Pétervár csodái, a téli Szuzdál, Rubljov freskói a vlagyimiri Uszpenszkij katedrálisban. Hazatérésem után elkezdtem írni egy beszámolót, Valóban, mi lesz velünk címmel, A Hétben jelent meg, azt is adhattam volna címnek, hogy a Szovjetunió végnapjai, hiszen hirtelen mozgásba jött, alakulni kezdett minden. A birodalom felbomlott.
3. Az emigráns orosz rulett
És az emigráns orosz rulett most megpördül,
eszeveszett vágtába fognak a golyók,
és az állókép hirtelen elevenné válik.
Rahmaninov és Sztravinszkij megisszák
első üveg vörös boruk, újat rendelnek,
és váratlan ötlettől vezérelve divatos kuplékat
kezdenek el játszani. Az ismeretlen fekete lány
az udvarlást, a bizonyára elcsépelt bókokat megunva
otthagyja D. herceget, felugrik, odamegy a zongorához,
és énekelni kezd. Kellemes szoprán hangja
mindenkit elbűvöl. Malevics természetesen felfigyel rá,
le is rajzolja, amint sudáran áll a két Mester között.
Az utókor majd találgathat: kicsoda ez a lány,
melyik csélcsap zeneszerző szeretője lehetett?
Hodaszevics rátér Gorkijra, akinek két évig
magántitkára volt Berlinben. Köszöntötte a mester
Alekszej Tolsztojt huszonöt éves írói jubileumán,
hogyne köszöntötte volna, de azért oda is szúrt neki,
a sok ihletett részlet után sok a vázlat is,
az elnagyolt jelenet. Na, igen, nála semmi ilyesmi
nem volt, gondoljatok például Az anyára.
Bergyajev előretolt egy parasztot és határozott hangon
jelenti be: „matt!” Bunyin sóhajt és kedvetlenül
söpri le a figurákat a tábláról. Osztáp már a Dnyeszter jegén
bukdácsol és az ámuló Kuprinnak elmeséli, miként
fosztották ki a román határőrök. Úgyszólván
semmije nem maradt, csak az Aranygyapjú rend,
hogy az árából új életet kezdhessen unt hazájában,
ahova visszapaterolták Nagy Románia rabló határőrei.
Tokajevszkij befejezi négy sorosát, sok a javítás,
az áthúzás, a betoldás és rekedt hangon olvassa fel:
„Megjelenik felettünk isten ujja,
s az utat a szél havakkal befújja.
Megyünk, de már rég nem tudjuk hova,
magába zár foglyunk az éjszaka.”
A hallgatóság tapsol. Eliezer Kamenezky is befejezi fordítását, egy Fernando Pessoa nevű félig ismeretlen portugál költő versét fordította le, ő is felolvassa.
„Bolond vagyok, nyilván nagyságra vágytam,*
olyanra mit véletlen sosem ad.
De nem ez védte meg bizonyosságomat,
távozóban a sivatag homokján
a régi lény maradt, nem a tartós anyag.
Tébolyomat s következményeit,
hatását bár mások magukra vennék.
Téboly nélkül az ember mire válhat?
Mi más, mint egészséges állat,
elnapolt hulla, aki nemz még?”
Őt is megtapsolják, ma mindenkit. A királyi korsókban
emelkedik a sörhab, a poharakban fenyegetőn
csillan meg a vodka, gonoszul az abszint,
kevélyen a vörösbor, megadóan a fehér.
D. herceg most fedezi fel Natasát, régi kedvesét,
elbűvölőnek hitt, de egyre fakuló mosolyával
sétál oda hozzá. Milos Crnjanski is írni kezd,
az ifjú Nabokov lepkegyűjteményét mutogatja Klaudiának,
s szinte elnyeli szemével az ámuló lányt.
Bill és a jamaicai trombitás huszonegyezni kezdenek.
Léna már a Petrovszki tanyát meséli Lolának,
az emigráns magyar költő feleségének
Ivánt, Aljosát, Igort, Dimitrijt, Vologyát
és a nagyanyót, szeretett fáinkat. Márai feláll
és felemelt fejjel kisétál a képből,
odamegy a festő mellé és a nyírfát
elmerülten elnézegeti. Az Ohrana ügynök
elvörösödve ismeri be, hogy igen, természetesen
az ügyvéd urat is lehallgattuk, mindenkit,
ahelyett, hogy Lenint és körét figyeltük volna,
őket nyírtuk volna ki, ameddig még egyáltalán lehetett.
Váratlanul sípolni kezd a szamovár,
a bábuska elbűvölő mosollyal töltögeti a teát.
Nyizsinszkij a levegőbe emeli a sikoltó lányt,
és elforog, az öreg festő pedig festett nyírfája alól,
a társaság felé fordulva, megrovóan jelenti ki:
„Nincs más megoldás, tisztelt barátaim.
Haza kell menni!”
*Fernando Pessoa: Sebestyén, Portugália királya. Fordította: Nemes Nagy Ágnes.
4. Minden megvan
Mindenkit látok, kedves Zsenya! –
néztem az elámult, poharáról is megfeledkező
Jevtusenkóra. – Belemosódnak egy viccet
törvényszerűen követő félmosolyba,
aztán legyőzve a gravitáció törvényeit,
felemelkednek és fénysugárként libbennek tova,
csak Eliezer Kamenezky marad, zavartan néz engem,
és vigyorog. „Hát ennyi volt, ennyi volt az élet Vászja.”
A diófán ebben a pillanatban kezdett csörögni
egy tolvaj szarka, és megszólalt Oszip Mandelstam
hasonmása is, a feketerigó. Hallottuk a közeli tó
hullámainak morajlását is a feltámadó szélben.
A távoli öbölben megszólalt egy hajókürt is.
Nyolc óra volt.
Utóhang
Nem tudom, mi történt a Lúdláb királynővel.
Elveszett? Lebontották? Csak emlékeimben él,
és tér vissza makacsul, akár a tolvaj éjjel.
Bill, a dzsessz virtuóz révületben zenél.
Feltűnnek kósza árnyak, emigráns orosz költők.
A verseiket mondják makacsul, önfeledten.
A zongorához ülnek kóborló zeneszerzők,
villódzó epizód sikeres életükben.
És nézzük a falon a soha nem volt nyírfát,
senki amúgy sem kerülheti el sorsát.
Áttekinthetetlen, vad rejtvény a világ.
Körülöttünk, bennünk csak felépül az ország!
Történetét egyszer mások úgyis elmondják.
Ki-ki megleli végül vak labirintusát.
*A Lúdláb királynőről már régóta tervezett egy hosszabb versciklust, már Washingtonban emlegette, sokat mesélt. Ez volt Párizsban tíz évig a törzshelyük annak a háznak a földszintjén, nem kellett messzire menniük, amelynek manzárdszobájában laktak. Úgyszólván itt zajlott az életük, itt találkozhattak barátaikkal, akiket felidéznek a versek. Az ötlet, hogy tízévenként, sorsa váltakozó állomásairól stílszerűen kocsmáiból, pillantson vissza, a Lúdláb királynőre izgalmassá teszi az önéletrajzi vonatkozások miatt különben is érdekes versciklust. Nyomoztam utána Párizsban, de Jevtusenko jól értesült, a vendéglő megszűnt, a házat is lebontották, a környék teljesen átalakult, s a Lúdláb királynő nagyhírű, a másvilágra átugró vendégeivel együtt, átköltözött a versbe. – Tatjána Bogdanova.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2019. áprilisi számában)
