– Aki egy icipicit is tud oroszul, hamar rájön, hogy Vaszilij Bogdanovként fordítanák a nevedet oroszra. Ki ő, mi inspirált arra, hogy életre keltsed e költőt?
– Messziről kezdem. Mély hatást tett rám az 1991-es oroszországi látogatásom: a lepusztult Szovjetunió, az üresen kongó üzletek, a baljósan csattogó számológépek, a Kreml, Pétervár csodái, a téli Szuzdál, Rubljov freskói a vlagyimiri Uszpenszkij katedrálisban. Hazatérésem után elkezdtem írni egy beszámolót, Valóban, mi lesz velünk címmel, A Hétben jelent meg, azt is adhattam volna címnek, hogy a Szovjetunió végnapjai, hiszen hirtelen mozgásba jött, alakulni kezdett minden. A birodalom felbomlott. Az orosz élményeim egy részét versben a kétezres évek elején írtam meg. A démon női alakot ölt című verseskönyvemben jelentek meg 2006-ban, de én akkor már nyakig voltam a Ricardo Reis elnyeléssel fenyegető történetében, már túl voltam a versciklusokon, melyek A polinéziai útvesztő című regényt fogják közre, s álmaimban Ricardo Reis alakja mellett váratlanul feltűnt Vaszilij Bogdanov. Kovács András Ferenc egy orosz alakmása, Asztrov egyik versének ajánlásában jelent meg a név, az én nevem oroszra fordítása, s 2006 nyarán kezdtem elképzelni és kidolgozni az életrajzát. Akkor már tudtam, nem térhetek ki előle. Az életrajzot megpróbáltam „elhelyezni” az orosz történetben, valóságos díszletek, események, szereplők közé. A legendárium labirintusából, ezt már akkor láttam, két irányba vezetett út: vagy megírom Bogdanov életregényét vagy a verseit, melyekből – azt hittem a magam öntelt, ámokfutó dilettáns módján – kirajzolódik ez az életrajz. Mindig is a biografikus költészet kihívásai izgattak.
– Melyik volt az első Bogdanov-versed? Emlékezetes költői kép, rímpár, kezdő vagy zárósor van-e előtted ebből a versből?
– Pontosan emlékszem, Az orosz éj, 2008. február 19-én írtam. „Korty vodka, rémek, kéj, veszély. / A démon vihog. Setét az éj. / Ölelem Lénát. Rettegek. / Előttem szörnyű meredély.”
Az árnyak költője
– Mennyire volt tudatos az építkezés? Hiszen biografikus életműve van Vasilij Bogdanovnak.
– Akkor már sejtettem, hogy az életrajz, a kronológia lehet a fonál, de a szerkezet csak később alakult ki, hiszen 2008 márciusában az Arcok a forradalmi menetoszlopból verseit kezdtem írni, s akkor már tudtam, hogy ez beilleszthetetlen lesz a kronológiai sorrendben egymást követő versek közé. Ez a kötet, akárcsak a 2014-ben íródó Ricardo Reis Szibériában külön áll a rekonstruált életműben. Nem véletlen, hogy először ez a könyv jelent meg, 2012-ben, Malevics A menekülő című festményével a borítón. (ARTprinter, Sepsiszentgyörgy.) Az előszóban részletesen írok az „árnyak költője” életéről, egymásra csúszó legendáriumairól. Akkor már „tervszerűen” írtam a különböző korszakok egymást kiegészítő, folytató, magyarázó verseit. 2013-ban jelent meg a Mentornál A végzet kirakós játékai, az összegyűjtött versek első könyve, a párizsi emigrációban íródó fiatalkori versek gyűjteménye. Ezt rá két évre követte a második kötet, Az illuzionista és a szörnyeteg ugyancsak a Mentornál, majd az ARTprinternél a Ricardo Reis Szibériában. S közben alakult a sort lezáró öregkori versek gyűjteménye.
A személyiség szabadsága
– A vörös pók hálójában Vasilij Bogdanov élete utolsó húsz évében írt verseit tartalmazza. A cím is arra utal, s a versek egészéből is az körvonalazódik, hogy a költő arra próbál választ találni, miként lehet egy diktatúrában verset írni, lehet-e egyáltalán, s hogyan maradhat szabad a szellem.
– Igen, a személyiség szabadságharcáról szól Bogdanov megálmodott költészete. Sokan feltették a kérdést irodalmi találkozókon, illetve interjúkban, hogy miért kellett mindehhez nekem a költő unokája, a verseket kiadó és magyarázó jegyzetekkel ellátó Tatjána Bogdanova harvardi szlavisztika professzor, az „élő tükör”. Mielőtt válaszolnék, ha röviden is, de felidézem egy oroszországi emlékem. Ülünk a nemzetközi költőtalálkozó után belga, izraeli, német és angol költőnőkkel, a szuzdáli volt KGB-üdülő ebédlőjének kandallójában megnyugtatóan lobognak a méteres fahasábok, s a falon Lenin egy többször tízméteres poszteren éppen vadkacsákra vadászik. Mi derülünk ezen, amit a bevallottan baloldali költőnők nem értenek, mint ahogyan azt sem tudjuk megnyugtatóan elmagyarázni nekik, hogy miért nem került sor Ceauşescu perére. Amikor a szekuról érdeklődnek, arról mesélünk, hogy hosszú évekig, lakásunk ideiglenes elhagyása előtt lisztet szórtunk a szőnyeg alá, hiszen hazatérésünk után a szőnyeget félrehajtva, láthattuk hívatlan vendégeink cipőtalpának lenyomatát. Ha tudtátok, hogy bejárnak a lakásaitokba, teszi fel a kérdést a szigorú angol költőnő, miért nem jelentettétek a rendőrségen. Elhallgatunk, rádöbbenünk, korántsem egy malomban őrölünk, s a képen vízbe hull egy vadkacsa, Leninnek most is sikerül. Tatjána Bogdanova jegyzetei, bevezetve a versek világába, sokat elárulnak a korról és az irodalom váltakozó felfogásáról, de arról is, hogy milyen kevéssé értik más helyzetben, mondjuk nyugati demokráciában szocializálódó irodalmárok a sztálinizmust. Hiszen a veszélyhelyzetekről, az egyén végzetes kiszolgáltatottságáról szól a versek zöme.
A diktatúra természetéről
– Orwell 1984 című szatirikus történelmi regénye is érdekli az alteregódat, Tatjana Bogdanova innen érti meg a nagyszüleit, a letűnt korszakot. Az egyik legizgalmasabb része a kötetnek az ide kötődő versfolyam, amely a diktatúra természetére világít rá. Hogyan született meg benned ennek a résznek a története? Van-e olyan versrészlet, ami a kedvenced, és zárszóként idéznéd?
– Ez a versciklus még 2009-ben íródott, amikor szabadon bolyongtam Bogdanov legendáriumában. A költő hatvanas évek végi dalmáciai látogatása során olvassa el a regényt, s egy évtized múlva, amerikai látogatása során olvassa újra. Értelmezésével, amint a ciklus egyik verséből is kiderül, mélyen megdöbbenti lányát és Amerikában születő, ott szocializálódó unokáját, hiszen Orwell negatív utópiájáról nem mint regényről, hanem mint leképezett szovjet valóságról beszél. S arról, hogy az ő és a felesége életében igenis megvalósult a totális diktatúra, a rendőrállam. És akkor a versrészlet: „Csalafintán lobognak, felszikráznak, / Szent Iván éjszakáján a tüzek. / Mielőtt belehullnánk a gödörbe, / vár reánk még néhány naplemente, / visszavont kegy, árulás, baleset. / A Nagy Testvér minket néz a képről / és nem kegyelmez soha senkinek. / Lábunk alatt munkagödör tátong.”
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2019. áprilisi számában)
Nagy Gáspár költészete a magyar és európai líra metaforikus hagyományában gyökerezik, játékosságát posztmodern elemek beemelése adja. E két komponens ritmikája biztosítja a mondanivaló súlyának és a forma könnyűségének egyensúlyát. Lírai személyiségének fundamentumát a keresztény értékek, a morális tartás és erkölcsi tisztaság képezik, alkotásaiban erős hangsúlyt kap a létezés isteni oldala, a szakralitás.
„A színész igazából eszköz. Nem olyan, mint a zenész, inkább a hangszerhez hasonlít. És ha nem használják, nem vigyáznak rá, elhangolódik, tönkremegy” – Fehérvári Péterrel a színpadi létezésről, karrierépítésről, pandémiáról beszélgettünk.
A kolozsvári 19. Transilvania Nemzetközi Filmfesztiválon közönségdíjat nyert az Andrei Zincă által rendezett Și atunci… ce e libertatea? (És akkor... mi a szabadság?) című film, mely az embertelen körülmények között lehetséges vagy lehetetlen szabadságra kérdez rá. A magyar karaktert, Ferencz Ágnest játszó színművésznőt, Skovrán Tündét faggattuk.
A Bagossy Brothers Company tavaly Petőfi Zenei Díjat nyert az év akusztikus koncertjéért, az Olyan ő című daluk pedig az év legjobb hangfelvételének járó Fonogram-díjat hozta el. Kulisszatitkokról beszélgetünk Bagossy Norbival és öccsével, Lacival, de velünk van Biró Barbi is, akit az Olyan ő című nótával együtt szeretett meg a közönség.
Próbáljuk magunk elé képzelni azt a fiatal orvost, aki az 1840-es években már-már megszállottan kutatja, mi okozza a szülő nők halálát. Tragédiák szemtanúja, tehetetlenül nézi, hogy az élet és a halál kapui ennyire ijesztő közelségben nyílnak. Naponta boncol – akárcsak a kollégái –, próbálja megtalálni, mi az észszerű magyarázat arra, hogy fiatal nők veszítik életüket, kisbabák maradnak árván. Nem tudja elfogadni a kor magyarázatait, hogy e tragédiák mögött a csillagok állása lehet vagy a betegeket látogató papok csengettyűinek hangja.
Szabó Gábor neve aligha cseng ismerősen ma Magyarországon – pedig a helyzet jobb, mint 1990-ben. Addig ugyanis nem igazán lehetett hozzájutni a disszidens gitárművész lemezeihez, csak a szakma tartotta számon azt a jazzgitárost, aki olyan embereket inspirált stílusával, mint Carlos Santana, aki Mr. Szabo című számával állított emléket a magyar gitárosnak.
Tudom azt is, hogy az a bizalom, amivel egykor a barátaid közé fogadtál, most, hogy elmentél közülünk, felelősséggé változott: majd segíts odafentről felnőni a feladathoz, továbbvinni azokat az értékeket, amelyekben te magad is hittél, és éltetni azt a nagy hitet, ami téged mozgatott itt, a Földön, hetvenkét éven keresztül.
Kodolányi János harcosan elkötelezett, meggyőződését, hitét, magyarságát minden körülmények között egyértelműen vállaló, könyörtelenül őszinte ember és író volt. „Tévedtem, hibáztam gyakran, felületesen gondolkoztam, megtévesztettek események és emberek, tudásomnak is híja lehetett, azonban nem hazudtam.”
Kölcsey Ferenc szülőházában egy román pap lakik, ugyanis ez a sződemeteri görög katolikus parókus szolgálati lakása. A ház valamikor a múlt század elején került az egyház tulajdonába, 1945-ben államosították az ingatlant, és 1989 után került vissza a görög katolikusokhoz. Kölcsey Ferenc születésének 230. évfordulója apropóján a sződemeteri Kölcsey-tárlat kurátorával, Gyapay László irodalomtörténésszel beszélgettünk.
Demeter Ferenc húsz éve van a bábos pályán, sok mindent kipróbált. Hisz a bábok gyógyító hatásában, a játék szentségében. Most, hogy az előadások szünetelnek, csak közönséget kérne, és azt, hogy újra játszhasson.