– Aki egy icipicit is tud oroszul, hamar rájön, hogy Vaszilij Bogdanovként fordítanák a nevedet oroszra. Ki ő, mi inspirált arra, hogy életre keltsed e költőt?
– Messziről kezdem. Mély hatást tett rám az 1991-es oroszországi látogatásom: a lepusztult Szovjetunió, az üresen kongó üzletek, a baljósan csattogó számológépek, a Kreml, Pétervár csodái, a téli Szuzdál, Rubljov freskói a vlagyimiri Uszpenszkij katedrálisban. Hazatérésem után elkezdtem írni egy beszámolót, Valóban, mi lesz velünk címmel, A Hétben jelent meg, azt is adhattam volna címnek, hogy a Szovjetunió végnapjai, hiszen hirtelen mozgásba jött, alakulni kezdett minden. A birodalom felbomlott. Az orosz élményeim egy részét versben a kétezres évek elején írtam meg. A démon női alakot ölt című verseskönyvemben jelentek meg 2006-ban, de én akkor már nyakig voltam a Ricardo Reis elnyeléssel fenyegető történetében, már túl voltam a versciklusokon, melyek A polinéziai útvesztő című regényt fogják közre, s álmaimban Ricardo Reis alakja mellett váratlanul feltűnt Vaszilij Bogdanov. Kovács András Ferenc egy orosz alakmása, Asztrov egyik versének ajánlásában jelent meg a név, az én nevem oroszra fordítása, s 2006 nyarán kezdtem elképzelni és kidolgozni az életrajzát. Akkor már tudtam, nem térhetek ki előle. Az életrajzot megpróbáltam „elhelyezni” az orosz történetben, valóságos díszletek, események, szereplők közé. A legendárium labirintusából, ezt már akkor láttam, két irányba vezetett út: vagy megírom Bogdanov életregényét vagy a verseit, melyekből – azt hittem a magam öntelt, ámokfutó dilettáns módján – kirajzolódik ez az életrajz. Mindig is a biografikus költészet kihívásai izgattak.
– Melyik volt az első Bogdanov-versed? Emlékezetes költői kép, rímpár, kezdő vagy zárósor van-e előtted ebből a versből?
– Pontosan emlékszem, Az orosz éj, 2008. február 19-én írtam. „Korty vodka, rémek, kéj, veszély. / A démon vihog. Setét az éj. / Ölelem Lénát. Rettegek. / Előttem szörnyű meredély.”
Vaszilij Bogdanov | A Lúdláb királynő (részlet)
Mindenkit látok, kedves Zsenya! –
néztem az elámult, poharáról is megfeledkező
Jevtusenkóra. – Belemosódnak egy viccet
törvényszerűen követő félmosolyba,
aztán legyőzve a gravitáció törvényeit,
felemelkednek és fénysugárként libbennek tova,
csak Eliezer Kamenezky marad, zavartan néz engem,
és vigyorog. „Hát ennyi volt, ennyi volt az élet Vászja.”
Az árnyak költője
– Mennyire volt tudatos az építkezés? Hiszen biografikus életműve van Vasilij Bogdanovnak.
– Akkor már sejtettem, hogy az életrajz, a kronológia lehet a fonál, de a szerkezet csak később alakult ki, hiszen 2008 márciusában az Arcok a forradalmi menetoszlopból verseit kezdtem írni, s akkor már tudtam, hogy ez beilleszthetetlen lesz a kronológiai sorrendben egymást követő versek közé. Ez a kötet, akárcsak a 2014-ben íródó Ricardo Reis Szibériában külön áll a rekonstruált életműben. Nem véletlen, hogy először ez a könyv jelent meg, 2012-ben, Malevics A menekülő című festményével a borítón. (ARTprinter, Sepsiszentgyörgy.) Az előszóban részletesen írok az „árnyak költője” életéről, egymásra csúszó legendáriumairól. Akkor már „tervszerűen” írtam a különböző korszakok egymást kiegészítő, folytató, magyarázó verseit. 2013-ban jelent meg a Mentornál A végzet kirakós játékai, az összegyűjtött versek első könyve, a párizsi emigrációban íródó fiatalkori versek gyűjteménye. Ezt rá két évre követte a második kötet, Az illuzionista és a szörnyeteg ugyancsak a Mentornál, majd az ARTprinternél a Ricardo Reis Szibériában. S közben alakult a sort lezáró öregkori versek gyűjteménye.
A személyiség szabadsága
– A vörös pók hálójában Vasilij Bogdanov élete utolsó húsz évében írt verseit tartalmazza. A cím is arra utal, s a versek egészéből is az körvonalazódik, hogy a költő arra próbál választ találni, miként lehet egy diktatúrában verset írni, lehet-e egyáltalán, s hogyan maradhat szabad a szellem.
– Igen, a személyiség szabadságharcáról szól Bogdanov megálmodott költészete. Sokan feltették a kérdést irodalmi találkozókon, illetve interjúkban, hogy miért kellett mindehhez nekem a költő unokája, a verseket kiadó és magyarázó jegyzetekkel ellátó Tatjána Bogdanova harvardi szlavisztika professzor, az „élő tükör”. Mielőtt válaszolnék, ha röviden is, de felidézem egy oroszországi emlékem. Ülünk a nemzetközi költőtalálkozó után belga, izraeli, német és angol költőnőkkel, a szuzdáli volt KGB-üdülő ebédlőjének kandallójában megnyugtatóan lobognak a méteres fahasábok, s a falon Lenin egy többször tízméteres poszteren éppen vadkacsákra vadászik. Mi derülünk ezen, amit a bevallottan baloldali költőnők nem értenek, mint ahogyan azt sem tudjuk megnyugtatóan elmagyarázni nekik, hogy miért nem került sor Ceauşescu perére. Amikor a szekuról érdeklődnek, arról mesélünk, hogy hosszú évekig, lakásunk ideiglenes elhagyása előtt lisztet szórtunk a szőnyeg alá, hiszen hazatérésünk után a szőnyeget félrehajtva, láthattuk hívatlan vendégeink cipőtalpának lenyomatát. Ha tudtátok, hogy bejárnak a lakásaitokba, teszi fel a kérdést a szigorú angol költőnő, miért nem jelentettétek a rendőrségen. Elhallgatunk, rádöbbenünk, korántsem egy malomban őrölünk, s a képen vízbe hull egy vadkacsa, Leninnek most is sikerül. Tatjána Bogdanova jegyzetei, bevezetve a versek világába, sokat elárulnak a korról és az irodalom váltakozó felfogásáról, de arról is, hogy milyen kevéssé értik más helyzetben, mondjuk nyugati demokráciában szocializálódó irodalmárok a sztálinizmust. Hiszen a veszélyhelyzetekről, az egyén végzetes kiszolgáltatottságáról szól a versek zöme.
A diktatúra természetéről
–Orwell 1984 című szatirikus történelmi regénye is érdekli az alteregódat, Tatjana Bogdanova innen érti meg a nagyszüleit, a letűnt korszakot. Az egyik legizgalmasabb része a kötetnek az ide kötődő versfolyam, amely a diktatúra természetére világít rá. Hogyan született meg benned ennek a résznek a története? Van-e olyan versrészlet, ami a kedvenced, és zárszóként idéznéd?
– Ez a versciklus még 2009-ben íródott, amikor szabadon bolyongtam Bogdanov legendáriumában. A költő hatvanas évek végi dalmáciai látogatása során olvassa el a regényt, s egy évtized múlva, amerikai látogatása során olvassa újra. Értelmezésével, amint a ciklus egyik verséből is kiderül, mélyen megdöbbenti lányát és Amerikában születő, ott szocializálódó unokáját, hiszen Orwell negatív utópiájáról nem mint regényről, hanem mint leképezett szovjet valóságról beszél. S arról, hogy az ő és a felesége életében igenis megvalósult a totális diktatúra, a rendőrállam. És akkor a versrészlet: „Csalafintán lobognak, felszikráznak, / Szent Iván éjszakáján a tüzek. / Mielőtt belehullnánk a gödörbe, / vár reánk még néhány naplemente, / visszavont kegy, árulás, baleset. / A Nagy Testvér minket néz a képről / és nem kegyelmez soha senkinek. / Lábunk alatt munkagödör tátong.”
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2019. áprilisi számában)
