Zelenka Brigitta: Imádságféle – versek

Imádságféle

Uram, szabad kezed van
azt tenni, amit jónak látsz,
és legyen meg az akaratod,
ha magad is úgy akarod,
de szabadíts meg a gonosztól,
mert már az álmok is csak
piszkos fényekre tapadnak…
Őrizz meg minket magadnak.

Uram, én tudom, hogy te tudod,
amit már én is kezdek sejteni,
hogy nagy romlás van készülőben,
nem ülhetsz úgy, csak hátradőlve,
míg kialszanak a lármafák,
s gondjaink egyre élesednek,
már bőrt hasít a fagyok kése…
Add, hogy felfelé nézzünk végre.

Jöjjön el az országod, Uram,
legfőképpen a földön, itt,
mert nagyon eldurvult ez a játék,
tébolyt dobol az ártó szándék,
s angyalálarcon rozsdafolt.
Bocsásd meg a vétkeinket,
de add vissza a források fényét,
csikorgó fogak békéjét,
s a szó igazát, Uram.

Párbeszéd helyett

Apám, az álmok szétgurultak
mint érett gyümölcsök
a réges-régi almafáról,
s tört útjain a hordozott múltnak
a kérdések is megfakultak.

Nincs menekvés, számba kell venni,
nem parancs ez, nem kényszer, de semmi
nem emel gátat a szónak,
hogy kimondd, vagy leírd így utólag,
bár monológ ez csupán, csak látszat,
helyén az elmaradt párbeszédnek
a képzelet most fényekkel játszhat.

Te mindenkinél jobban tudtad
összegyűlt életed, múltad
magadba sorssá elrendezni,
de látod, Apám, az álmok néha
engedelmesen visszatérnek,
s a csended még most is, így is
jövőt rejt Isten kék egének.

A múlt előttem néha meg-megáll,
véremben tiszta forrás rebben,
szemem tükre fényes búzaföld…
álmodhat-e az ember szebben?
Öreg falakban régi arcod látom,
s oda vezet minden út vissza,
egy életen, egy halálon.

Romokból csillagig

Gyötrődő május, verdeső,
akár egy sebzett jégmadár,
gond-napok, ólom-ünnepek
félelme létet felzabál.

Remegés ront a földön át,
álmok növelnek rémeket,
s ahol fájásba fúl az éj,
lesz-e még reggel, kérdezed.

Szorongás ül a kereszten,
odafent tornyok forognak,
kényszerpályán a lélek ma,
partján csatakos árkoknak.

Lángolhatnának lármafák,
ha minden remény elhagyott,
amíg felhők közt kifeszül
a fény, és gyújt egy csillagot.