Zelenka Brigitta: Mondom és más versek

Mondom

nem érdekel a világ,
köröttem csend, és bennem is,
szélsodort fellegek nyomán
szitálva hull rám a múlt.
Szív-cserepekből tétován
utat rakok hazáig,
erdők csapásán hajamra
zúzmara hull,
s lebben felettem valami,
érzem, angyalul…
Ahol a forrás csak apró, kicsi ér,
de tiszta, mint gyermekkacagás,
s a hópalást a szívemig ér,
ott várj reám, Apám.
Rejtett morzsa-kincseim
a kőasztalra kiterítem,
magot szórunk a madaraknak,
nyúl nyomát lessük a kert alatt,
és átölel maradék hitem…
És megérint a havas pillanat,
zúzmara-csend a bőrömön,
béke van. Egy vándor hazaért.
Már nem keresek, csak köszönöm,
Apám.

Valamit írni kéne

Valamit írni kéne mégis,
míg eloszlik ez a szürkeség,
széthullt gyöngyöket megkeresni,
köd mögött a csillagot lesni,
mint hitőrző, büszke jegenyék,

hamufelhők rongyos fodrában
felfedezni örömvillanást,
bujkáló emlékek vigaszán
szállani, mint az a régi szán,
s belélegezni mesék illatát.

Valamit írni kéne tán, vagy
fénynek tartani a poharat,
s az átszűrődő tisztulásban
megérintsen a titok lágyan,
hogy sötéten győz a virradat.

Valamit írni kéne addig,
míg megszólalnak a madarak…

Találkozás

Hányszor csalt ide képzelet,
lobbantott sejtet, véreret,
arcomra pírt, s az alkalom
csodás dalt zengett ajkamon;
már csak az igékben a hang,
anyámé az a szent harang,
velem utazik, átölel,
sose volt hozzám ily közel.
Lábam az útra rátalál,
szememben ring a láthatár,
amíg szólásra szánt szavak
szívemben verset hajtanak.

Hányszor csalt ide a távol,
köd-álom leng - uszályon,
az ösvény, az a régi, drága,
csendbe-öltöző délutánra,
s a visszahívó kék hegyek
ha szemembe féltést rejtenek,
én áldok minden kézfogást,
ismerős, jó szót, kacagást,
és köszönöm hitem a jóban,
az utakat, amit leróttam,
s amíg reménység felparázslik,
e föld elkísér mindhalálig.
 

Sejtések

Én oly sokszor elnézek másfelé,
s a keresztfáról megfeledkezem,
de érzem, elér egy-egy sugarad
az áradásban bomló reggelen,

ha áldás zuhog ég és föld között,
fűszerillatban színek, dallamok,
s a kerti padra jóreménység ül,
Flóra kék szeme mikor rám ragyog.

Mindenben ott vagy Te: egy gondolat,
finom sejtésben pókszál-lebegés,
az alkonyati lila búcsúzás
lélekbő-csendjén sarjadó vetés.

Én oly sokszor elnézek másfelé,
mégis engem itt valaki szeret,
tudom, a kezedben jó helyen lennék,
Istenem, hadd járjak veled.