ÚJRA CSAK KÖLTŐ
Úgy lennék megint költő,
a szavak megszállott szerelmese,
kinek joga van elnevezni a dolgokat –
a létezőket és kitaláltakat.
Úgy lennék újra csak költő,
a hold ámokfutó kocsisa
egy ismeretlen törvényű tájon,
ahol a tárgyak felülete tükörsima,
a dombtetőkön fény, és a kerekre csiszolt
lencséken át a tények pórusait látni.
Igen, kimérten lélegző pórusaikkal
ott feltárulnak mind a tények,
áttételek nélkül, és rend van,
ujjbegyem nem sebzi fel egy papírlap,
testem nem nyeli el egy kráter.
Úgy lennék újra csak költő,
a hold ámokfutó kocsisa
egy fullasztó ösvényen, a tű fokán,
a túlélés tucatnyi módszerével
ebben a reménytelenül furcsa országban,
ezen a reménytelenül furcsa nyelven.
SZÜLINAPI DAL
Névtáblám sírfelirat
üstököm elhasznált kóc
vitorlámhoz nincs árbóc
szeretőm könnyen sirat
Nem élek itt sem, ott sem
ágyneműm kopott, dohos
bőrömben nem otthonos
a Föld csak ócska borsszem
Lüktet, ha ráharapok
ínyemnek nincs oltalom
s bár meglehet, jóllakom
gyötrődnöm még marad ok
A Föld csak ócska labda
Isten, a csodacsatár
kapumba most betalál
s kérlelem, hagyja abba
Nem hagyja, folyton robog
cselez és gyöngén gurít
a labda rám hunyorít
s kezem közt bevánszorog
Mezszámom sírfelirat
kapufám fehér márvány
létszámom emberhátrány
tollam és pár könyv sirat
BÖLÉNYFÜVES VODKA
Jobbomon fehér sas,
balomon medve ül,
torkomban szesz lángol,
virrasztok lengyelül.
Arcom kocsmagőztől,
száz ősztől márványos,
körben lángol Varsó,
főnixmadár város.
Izzó házak között
állok derékhadnak,
a kopott falakra
himnuszok olvadnak.
Az én csontom olvad,
vértanúkat hallok –
életre kelnek mind
a holt téglahalmok.
Vállamon gyászlepel,
arcomon lenge tüll,
élők, holtak között
virrasztok lengyelül.
TESTVÉREM, TÁRSAM
Elhagy néha, reményt csillant,
de mindig visszatér hozzám
kortalan testvérem, társam,
a fájdalom.
Minden porcikám ismeri, száz
alakban fölkereste fogam, vesém,
térdem, gyomrom és epém,
mostanában
a torkom, tavaly pedig egész
ősszel kínok kínjával gyötörte
a vállam, a hátam, feldúlva minden
idegpályám.
A fájdalom az ötletekből soha
ki nem fogy, ahogy az ember is
határtalanul ügyes, ha mások
könyörtelen
kínzásáról van szó, a test lassú
és módszeres felszámolásáról.
A fájdalom a magasban lebegő
héja vagy sas,
nem keselyű, mert neki nem dög,
de eleven hús kell, nézi botladozó
menekvésem, s ha túl messzire
jutnék, lecsap,
de csak sebet üt rajtam, fussak még.
S én futok. Köszönöm ezt az újabb
közös évet, testvérem. Jövőre ugyanígy
veled, társam.
BADACSONY
Esteledik, a kőteraszt díszítő
örökzöldben előbújik a gyerekkor,
a régi álom, ülni a hegyen egy
át nem élt, de százszor elképzelt szüretkor,
már tele a kád, és ragacsos minden
puttony, a bazalt présháznál koccintani
napszálltakor, pihenni a diófák
alatt, hinni, a jelen lassabb, mint ami
volt, mint ami jön, októberi álom
egy szüretről, ott vannak velem a holtak,
nyúlnak a fürtért, de csupasz a tőke,
a sor, a madarak mindent elraboltak,
a kőteraszt díszítő örökzöldből
előbújik egy kert, egy ősz, egy veranda,
apám s anyám árnya – ha versbe írnám,
a rejtelemből csak néhány tény maradna,
a pasztell árnyalatokból néhány folt,
az időtlen hegyből az elmúlás tája
s a hit, hogy az elhullajtott szemekből
összerakható a teljes szőlőtábla – –
KÉSZÜLŐDÉS
Ha minden szerencsésen alakul,
harminc év múlva majd kései verseket írok.
Lesz bennük fátyolos napfény, erőtlenség
és csend, üldögélés egy gangon szeptemberben,
lesz bennük pecsétes ing, lyukas gyapjúmellény,
felpüffedt boka és reszkető kéz, kivirágzik
a test romlása, és halottaim kavargó táncából
olykor kinyúl egy kéz, szólít egy hang.
Igen, majd megérkeznek a kései versek.
Magány lebeg a soraikban és bezárulás.
Még nem tudom, hogyan kell írni őket,
nem tudom, milyen a készülődés,
a botorkáló séta egy parkban,
érzékszerveim múlása,
a fogyatkozás lassú
ünnepe, a bennem
rekedő szó.
