Bonczidai Éva: Az élet értelme a küzdelem – Beszélgetés Jankovics Marcellel

Jankovics Marcell nevét – mint talán sokan – először gyerekként, a Magyar népmesék sorozat egyes epizódjainak végén, a stáblistán betűztem ki. Aztán évek múlva, már egyetemi tananyagként jött szembe velem a Jelképtár, melynek ő a társszerzője, és művelődéstörténeti, kultúrtörténeti munkáit lapozgatva szembesültem azzal, hogy mennyire tudatosan építkezik a rajzfilmjeiben megteremtett képi világ, amely talán épp a mélyen gyökerező otthonossága okán is a fiaimat most éppúgy lenyűgözi, mint engem kislány koromban. Ugyanilyen csodálatot váltott ki Az ember tragédiájából írt és rendezett rajzfilmje is, amely vizualitásával frappáns párbeszédbe lép e filozofikus művel. Madách Imre születésének 195. évfordulóján kerestük meg Jankovics Marcellt budai otthonában.

– Mikor látott először animációs filmet, és emlékszik-e, mi volt az?

– Hogyne. Az első animációs filmet akkor láttam, amikor életemben először voltam moziban. Anyai nagyanyám, Nagyesz vitt el, aki nálunk lakott, mert kibombázták. Az Ugocsa moziban voltunk. Edmondo De Amicis híres olasz író Szív címmel írt egy naplószerű regényt. Ez volt életem első filmje. Olyannyira az első, hogy nem hittem el, nem a vászon mögött vannak azok az emberek. 1947-ben történt mindez. A vetítés előtt egy pótkávéreklámfilm ment. Baromira tetszett. Felnőttkoromban tudtam meg, hogy Macskássy Gyula csinálta. Volt benne egy angol típusú teáskanna, kicsi, hasas, barna, rajta egy világosabb árnyalatú csíkkal – nekünk is volt ilyen kannánk –, és ő volt a pap, aki összeadta a teáskannát és a tejeskannát. Ez ma is rajzfilmként él bennem, borzasztóan tetszett.

– Mostanában min dolgozik?

– Két hónapig rajzban és írásban a Toldival foglalkoztam. Várom a Toldi-pályázat eredményhirdetését, ha megkapom a feladatot, akkor háromévi folyamatos rajzolás lesz az életem.  Egy éve pedig hozzákezdtem egy bibliai jelképekről szóló könyvhöz, mert rá kellett jönnöm, hogy nagyon sok jelképről sem a zsidók, sem a keresztyének nem beszélnek. A téma régi mániám, hiszen nem sikerült megcsinálnom a Biblia-filmet, ezért úgy döntöttem, megírom mindazt, amit e kérdésről szeretnék elmondani. Már majdnem kész a Méry Ratio Kiadónál készülő, a felvidéki szárnyas oltárokról szóló sorozatunk  következő darabja, Kakaslomnic Szent Katalin-temploma. Ez a könyvhétre jelenik meg. A Trianonról szóló háromszáz politikai karikatúrám kötetbe rendezése is aktuális feladat. December 1-jére tervezi a Méry Ratio a megjelentetését. És folytatom a Magyar Krónikába írt cikksorozatomat is. Az írást amúgy a rajzolás fölé becsülöm.

– Nem félreérthetőbb az írás, mint a kép?

– Az írás lehetőséget ad arra, hogy az olvasó maga lásson. Amikor belekezdtünk a Magyar népmesék sorozatba, akkor én már túl voltam a János vitézen és a Sisyphuson, de már a János vitéznél is az volt a bajom, kisajátítok valamit azzal, hogy egyféle módon ábrázolom, és ezzel megkötöm a gyerekek fantáziáját. Mert onnantól kezdve azt fogják látni, és ez hiba. A Magyar népmesék sorozatnál majdnem válságba sodort, hogyan tudom annyira távol tartani a dolgot, hogy teret adjon a gyermeki fantáziának is. De a kép nem ad más lehetőséget. A gyerekek vizuálisnak születnek, csak az iskolában elrontják őket, és onnantól kezdve szövegértővé kell válniuk, elveszítik a vizuális kapcsolatukat a világértelmezéshez – ezt a gyerekrajzok megszűnésével lehet tetten érni. Nem tudok emellett jó érvet felhozni. Írtam is egy könyvet a vizuális nevelés védelmében.

– De gondoljon csak arra, hány emberhez jut el az, hogy ír a szimbólumok jelentéséről egy könyvet, vagy az, hogy a rajzfilmekben a szimbólumokat a maguk kontextusában működve lehet bemutatni. Egy gyerek például épp a Magyar népmesék sorozat által rengeteg ismeretet szerezhet a szimbólumainkról, népművészetünk hagyományos mintáiról és az archaikus világképről. Valahogy magától értetődően érzi ismerősnek ezt a formakincset akkor is, amikor más közegben – templomokban, múzeumokban vagy épp a nagyszülői örökség tárgyait leltározva – találkozik vele. Ezek által érzelmi kötődés alakul ki azoknál is, akik kénytelenek voltak egy ettől igen távoli, modern és steril környezetben felnőni. A rajzfilm által is belenő az ember ebbe a kultúrába.

– Az egyik művészet, a másik tudomány. A Jelképtár az egyik legsikeresebb könyvünk. Ez két külön vonal. Azt nem tudom, minek köszönhetem, hogy nem tudok leválasztódni a tudományos kutatásról, nem tudok csak művészkedni, hanem tudóskodnom is kell.

– Önnek gyerekkorában ki mesélt?

– Nagyesz. De arra nem emlékszem, hogy a meséi vagy a képeskönyvek hogyan befolyásoltak.

– Milyen volt akkoriban a sárkány?

– Nekem nem volt sárkánykonfliktusom. Felnőttkoromban sikerült ismét megszereznem ezt a könyvet. Ez volt a gyerekkorom csúcsterméke, Gara Arnold illusztrálta. Ő a példaképem. Ebben a könyvben mindenféle népmesék vannak, valamikor az első világháború környékén jelenhetett meg. A rajzokban a mesei közhely találkozik egy részletgazdag egyéniséggel. Van ebben is sárkány meg tüzet okádó férfi, és van olyan kép is, melyet még felnőtt fejjel se szívesen nézek, de imádom. Én ettől az óriástól féltem. A kép szélén két kisgyerek látható, gyerekkoromban velük azonosultam, és úgy féltem, hogy a könyvet is csak nagyon óvatosan nyitottam ki. Borzalmas és jó egyszerre – kicsit sziklaszerű az óriás, a fején fák vannak. Ma már nem szabad a gyereket riogatni. Gyerekkoromban még a kígyóktól féltem rettenetesen. Hétéves lehettem, amikor a nővérem egyszer gonoszságból fölolvasott nekem apám gyerekkori könyvtárából, egy Úti kalandok őserdőkön innen, tengereken túl című könyvből, amely illusztrálva is volt. A történetben valahol a trópusokon arra ébred az utazó, hogy az ágyékán fekszik egy kígyó, nem mer megmozdulni, sem kiabálni, és meg kell várnia halálos rettegésben, hogy hajnalban bejöjjön a szolga. Amikor megérkezik, azt kéri tőle, ölje meg ezt a kígyót. A szolga pedig egy villát döf az utazó ágyékába. Ettől végem volt. Az Attila utcában a negyediken laktunk, és hiába tudtam, hogy oda nem tud följönni egy kígyó, meg Budapesten egyébként sincsenek kígyók, egész éjjel nem aludtam.

– Volt visszatérő álma?

– Hogyne! Például 2014-ben ellopták az autómat. És addig rendszeresen álmodtam azt, hogy kimegyek, és nem találom ott, ahol keresem. Amikor „végre” ellopták, megszabadultam ettől az álomtól. Érdekes tanulság, hogy szembesülni a valósággal nem olyan rémes, mint folyton tartani attól, hogy valami megtörténik. Az álmaim többnyire rémálmok. Vezetek álomnaplót. Írtam egy kétkötetes könyvet Mese, film és álom címmel, melyben álomgyűjtemény is van. Ha már elpazaroljuk az életünk egyharmadát arra, hogy alszunk, a Jóisten bölcsessége folytán azáltal, hogy álmodunk, és egy másik életet élünk éjszaka, tartalmat adunk ennek az időnek is. Néha nagy feladat kitalálni, hogy ezt miért épp én álmodtam, vagy miért így álmodtam.

– Naivan azt hittem, szorosan összefügg az, hogy elkezdett az álmokkal és a szimbólumokkal is foglalkozni. Az ön tudományos megítélése kissé megfoghatatlan, hiszen az úgynevezett szakma nem tartja a műveit elég tudományosnak, az antropológusok inkább esszének tekintik.

– Valószínűleg átmeneti helyzetben vagyok – összekötő vagy épp elválasztó szerepben. A tudomány nem ismer el, de ugyanakkor az egyetemen mégis az ajánlott olvasmányok közé tartozom. Ennek talán az is a magyarázata, hogy rám nem érdemes hivatkozni. Egy adott szakembernek a karrierje szempontjából az éri meg, ha olyanokra hivatkozik, akiknek azon a tudományos pályán van tekintélyük. Én nem végeztem egyetemet, úgyhogy már ilyen szempontból sem kerülhetek szóba, nem vagyok „professor emeritus”. Csak udvariasságból nem gúnyolódom rajtuk – az, hogy én sem hivatkozom X.-re vagy Y.-ra, jelzi, hogy hogyan értékelem az ő tudását a témában. Ami fölhalmozódik tapasztalatban az emberiség tudástárában, az kutatható és kutatandó. Ha a tudomány az ilyen tudást nem veszi számításba, az a tudomány baja. Egyszer csak megkerülhetetlenné válik, hogy létezett egy szimbólumvilág, amely a fémeknek, a bolygóknak és a napoknak az összefüggéseire épül – így gondolkodott az emberiség, ezt nem lehet semmibe venni azzal, hogy ez nem érdekes.

– Látható, hogy ez nem egy öncélú tudás, hiszen ezeket a felismeréseket a rajzfilmjeiben is felhasználja.

– Akkor lennék bajban, ha egymástól homlokegyenest ellenkező dolgokkal kellene foglalkoznom. Bennem nincs tudathasadás, hiszen a film, a színház, az írás és a közéleti szerepvállalás is szorosan összetartozott, ugyanazt képviseltem minden területen.

– Ha találkozhatna Madáchcsal, mit mondana neki?

– Hogy zseni vagy, te fiatal kölyök! Negyvenegy évesen fejezte be ezt a művet. Elmondanám, hogy amikor a 2008-as gazdasági válság kitört, akkor egy angol újságíró azt írta az Economistban: azoknak, akik meg akarják érteni a világ jelenlegi gazdasági problémáit, el kellene olvasniuk egy magyar drámaíró darabját. Minden – ez is – benne van Az ember tragédiájában.

– Anyagi okok miatt hat év helyett közel harminc évig készült a Tragédia rajzfilmváltozata. Az évtizedek alatt ennek kapcsán mi változott meg önben?

– A rendszer. Csodálatos szerencsémnek érzem, hogy megértem az elkészülését. Gimnazista koromban én is untam olvasni, a színházban is hosszú volt, és fészkelődtem. Gondoltam, ha ezt megcsinálom, az utánam következők csak megnézik a filmet, és mindent tudnak. Visszajelzésekből tudom, hogy ez alapján le lehet érettségizni. Nagy változás történt, noha nem volt tudatos. Bár én mindig azt hittem, hogy egy roppant tudatos művész vagyok, de egy nyavalyát! Idegesített, hogy a Tragédia utolsó mondata nem stimmel, hiszen az Úr sosem mondta azt, amire hivatkozik, hogy „Mondottam ember: küzdj…” A küzdésről Lucifer beszél először, majd Ádám jóval később, és ez számomra a kezdetektől probléma volt. Ezért a film végén én felidézem Lucifer mondatait: ott áll Ádám, a tenyerébe temetett arccal sír, és ismét hallja, mit mondott neki Lucifer a paradicsomban, majd mit mondott ő maga az űrben. Meghívtak a Film- és Színházművészeti Egyetemre bábrendezőket tanítani, és ismerkedés céljából levetítettem nekik a paradicsomi színt, mert én azt szeretem a legjobban az egészből, az a legegyénibb. És azon a vetítésen szembesültem azzal, hogy mit üvölt Lucifer: „Küzdést kivánok, diszharmóniát!” Szeretem Lucifert, csodálatos benne a szenvedély. Nekem akkor és ott esett le a tantusz, hogy az egész életem a küzdelemről szólt, és hogy végre értem magam. Nem úgy vagyok küzdő, hogy veszekszem másokkal vagy harcolok ügyekért, utálok vitatkozni. A küzdelmek számomra elsősorban a magammal való küzdelmet jelentik. Nem a filmet fedeztem föl újra, hanem magamat, mintha tükröt tartottak volna elém – hogy ezt kerestem mindig: ez van a Sisyphusban, a Küzdőkben, és benne van a Prometheus-filmben is. Nem a küszködés, mert az az élet értelmetlensége, hanem a küzdelem – az az értelme.

 (Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2018. január 20-i számában.)