A huszadik századi magyar filmipar előszeretettel nyúlt hazai irodalmi klasszikusokhoz, hiszen több nézőt vonzott egy bejáratott, generációk által ismert könyv feldolgozása, mint egy önálló filmprojekt. A kőszívű ember fiai mégsem tartozott az egyszerűen adaptálható művek közé, hiszen nemcsak tartalmi szempontból túl grandiózus, de a csatajelenetek megvalósítása még ma is jelentős anyagi kihívást jelentene. Jókai regényét inkább más formátumokban dolgozták fel: 1954-ben diafilm, 1962-ben hangjáték készült belőle. Várkonyi Zoltán 1964-ben mégis vállalkozott a lehetetlennek tűnő filmadaptációra.
A kőszívű ember fiai forgatókönyvét Erdődy János jegyzi, aki egyfelől emberfeletti teljesítményt nyújtva sűrítette össze a könyv valamennyi fontos mozzanatát a két és fél óra körüli játékidőbe, másrészt Várkonyival is jól megtalálta a közös hangot, hiszen ezután három további Jókai-adaptációt hoztak össze, az Egy magyar nábobtól a Fekete gyémántokig. A kőszívű ember fiait eleinte egyben vetítették a mozik, de a tévénézők igényeihez igazítva legtöbbször kettébontva sugározták, máig ebben a formában találkozunk vele a leggyakrabban.
A Baradlay testvérek története a huszadik század egyik legnagyobb költségvetésű magyar filmje, igazi közönségbarát szuperprodukció. Egy mozibemutató ekkor még valódi jelentőséggel bírt, hiszen kevés film jutott a hazai nézők elé, és bár A kőszívű ember fiai jegybevételeit nem dokumentálták, beszédes, hogy a pár évvel későbbi Várkonyi-filmre, az Egri csillagokra kilencmillió jegyet váltottak.
A kőszívű ember fiai (Várkonyi Zoltán, 1965, részlet)
A kőszívű ember fiai vizualitása, a grandiózus díszletek, gyönyörű jelmezek, rengeteg statisztával megvalósított harcjelenetek igényessége szégyenkezés nélkül összemérhető az olyan ekkoriban divatos hollywoodi filmeposzokkal, mint a Spartacus (1960) vagy a How the West Was Won (1962). Hildebrand István anamorfikus lencséi szélesvásznú, nagy formátumú moziélményt teremtettek, minden beállítás tűpontosan megkomponált, vitán felül A kőszívű ember fiai az egyik legzseniálisabban fényképezett magyar film, ami valaha készült.
A reformkoron, a szabadságharcon és utórengésein átvezető, nagyívű eposz minden rezdülésén érezni Jókai stílusát. A legutolsó mellékszereplő is költőien esztétikus körmondatokban fogalmaz, minden nő gyönyörű, minden főhős jól fésült, a legvéresebb csatákat is áthatja az idealizált romantika, a jelenetek szinte úsznak a tiszta eszmék pátoszában. A fordulatos történet nagyszerűen adaptált, igaz, a forgatókönyv helyenként kapkod, és a karakterrajzok komplexitása is jelentősen leegyszerűsödött a könyvhöz képest. Ezek az alapmű terjengősségéből adódó, elkerülhetetlen hibák, cserébe a cselekményvezetés végig feszes, nincsenek üresjáratok, A kőszívű ember fiai most is olyan szórakoztató közönségmozi, mint megjelenésekor volt.
Ezt a filmet nézni olyan, mintha a nagypapánk meséjét hallgatnánk a kandalló melege mellett: a hosszadalmas, mégis izgalmas elbeszélésben keveredik a valóság és a nosztalgikus fikció, a fiatalosan heves harc és szerelem a letűnt kor után révedő, megszépült emlékek illúziójával. A megszerzett, majd újra elkobzott szabadság utáni örök küzdelem, a konzervatív és haladó eszmék végtelen szembenállása miatt mindig lesz miért levennünk a polcról mind Jókai regényét, mind Várkonyi filmjét.
Budapesten és Kolozsváron is bemutatták A maga természete szerint és szabadon című dokumentumfilmet, amely báró Bornemissza Elemérné Szilvássy Carola életét dolgozza fel. A mű a huszadik század vészterhes első felének Erdélyét mutatja be, melyben tehetős emberek lényeges dolgokat tettek a köz javára. Szilvássy Carola mondta az ikonikussá vált, lényegre törő szavakat: „Kell, hogy legyen Erdélyben egy otthona a magyar szónak”.
A kétezres évek elejétől Tolkien munkássága A Gyűrűk Ura filmeknek köszönhetően a virágkorát éli. A sikeres filmtrilógiát követően a rendező, Peter Jackson úgy gondolta, eljött az ideje elkészíteni Középfölde mitológiájának másik adaptációját is. Így A hobbit című (mese)regényből újabb filmtrilógia készült, amely egyébként előzménye is A Gyűrűk Ura történeteknek. Bár ez utóbbi filmek már kritikai szempontból nem kaptak akkora figyelmet, mint elődei, ekkorra már a hollywoodi gépezet beindult. 2017-ben az Amazon felvásárolta a megfilmesítési jogokat.
Köztudott tény, hogy a felvidéki magyarok gyerekkortól tanulják a szlovák nyelvet. Az azonban érdekesség, hogy a közös múlt miatt a cseh nyelv is hellyel-közzel része az életünknek. Ha máshogy nem is, a tévéből. Például követhetjük azokat a filmeket, amelyeket minden karácsonykor műsorra tűznek a szlovák adókon. A cseh mesefilmeknek komoly hagyományuk van, de immár nemzeti hősükről készített történelmi dráma is akad északnyugati szomszédaink repertoárjában.
2022. július 14-én jelent meg a Netflix szolgáltatón a Resident Evil-franchise legutóbbi „adaptációja”. A Paul W. S. Anderson filmekhez hasonlóan ez az alkotás is inkább csak felhasznál az alapanyagból, de míg a Kaptár-filmek legalább stílussal teszik ezt, addig ennél a sorozatnál a stílus nincs jelen és nem szórakoztató a végeredmény.
Fel fogok tenni néhány kérdést. Nincs jó vagy rossz válasz. Hogyan képzeled el a jövőt? Milyen lesz a természet? Hogyan fog megváltozni a városod? Milyenek lesznek a családok? Mi az, amire emlékezni fogsz, és mi az, amire nem? Kérdezi egy hang a sötét kép alatt, majd megjelenik Joaquin Phoenix, kezében egy mikrofonnal.
A Guerilla 1849-ben játszódik, nem sokkal a világosi fegyverletétel után, amikor még sokan nem tudják, vagy épp nem hiszik el, hogy a szabadságharcnak vége. A film főhőse, Barnabás (Váradi Gergely) egy erdőben bujkáló csapatot keres, Csont János (Orbán Levente) századát, ahol öccse szolgál – a célja, hogy hazavigye öccsét a szüleihez.
„A kikötő felett úgy szürkéllett az ég, mint a televízió képernyője műsorszünet idején” – ezzel a mondattal indul a máig leghíresebb cyberpunk mű, a Neurománc – egyenesen egy démonikus évből, 1984-ből. A több mint két dekáddal ezelőtti, műfajteremtő könyvben született meg a high-tech futurizmus aljas utcákra optimalizált változata, amiben a klasszikus noir regények költőisége a punk nihilizmusával egyesült.
Peter Greenaway brit rendező pályafutását festészettel kezdte, azonban Ingmar Bergman filmjei akkora hatást tettek rá, hogy ő is váltott a filmművészetre. Munkái nyíltan és rejtve is magukban hordoznak képzőművészeti jegyeket, ami leginkább alkotásai vizuális kifinomultságában és utalásaiban érhető tetten. Második és egyben legismertebb nagyjátékfilmje A rajzoló szerződése, amit 1982-ben mutattak be, és azóta a filmművészet egyik alapvető darabjává nőtte ki magát.
A filmelbeszélés egészét meghatározó kábítószeresfilmek több csoportra oszthatóak, aszerint, hogy a szer mint dramaturgiai, filmszervező narratív elem milyen módon jelenik meg bennük. Csoportosításomban három fő lényegi karakterisztikumot különböztetek meg, ezek a következők: az életforma, az anyag, és a karrier.
Amikor 1895. december végén, a párizsi Grand Café pincehelyiségében a Lumiére fivérek levetítik az első nagyközönségnek szánt mozgóképeket, egy új, szabad alkotásforma születik meg. Eleinte úgy tűnhet, csupán egy üzleti alapú cirkuszmutatványról van szó, nem egy véleményközlő és véleményformáló művészeti ágról. A tartalmi korlátokat kizárólag a készítők határozzák meg, a befogadói reakció közvetlen és azonnali. Nincs szükség külső szabályozó szervre, mely megszabná, mit láthat a néző és mit nem, így a határfeszegetés azonnal megkezdődik.