A huszadik századi magyar filmipar előszeretettel nyúlt hazai irodalmi klasszikusokhoz, hiszen több nézőt vonzott egy bejáratott, generációk által ismert könyv feldolgozása, mint egy önálló filmprojekt. A kőszívű ember fiai mégsem tartozott az egyszerűen adaptálható művek közé, hiszen nemcsak tartalmi szempontból túl grandiózus, de a csatajelenetek megvalósítása még ma is jelentős anyagi kihívást jelentene. Jókai regényét inkább más formátumokban dolgozták fel: 1954-ben diafilm, 1962-ben hangjáték készült belőle. Várkonyi Zoltán 1964-ben mégis vállalkozott a lehetetlennek tűnő filmadaptációra.
A kőszívű ember fiai forgatókönyvét Erdődy János jegyzi, aki egyfelől emberfeletti teljesítményt nyújtva sűrítette össze a könyv valamennyi fontos mozzanatát a két és fél óra körüli játékidőbe, másrészt Várkonyival is jól megtalálta a közös hangot, hiszen ezután három további Jókai-adaptációt hoztak össze, az Egy magyar nábobtól a Fekete gyémántokig. A kőszívű ember fiait eleinte egyben vetítették a mozik, de a tévénézők igényeihez igazítva legtöbbször kettébontva sugározták, máig ebben a formában találkozunk vele a leggyakrabban.
A Baradlay testvérek története a huszadik század egyik legnagyobb költségvetésű magyar filmje, igazi közönségbarát szuperprodukció. Egy mozibemutató ekkor még valódi jelentőséggel bírt, hiszen kevés film jutott a hazai nézők elé, és bár A kőszívű ember fiai jegybevételeit nem dokumentálták, beszédes, hogy a pár évvel későbbi Várkonyi-filmre, az Egri csillagokra kilencmillió jegyet váltottak.
A kőszívű ember fiai (Várkonyi Zoltán, 1965, részlet)
A kőszívű ember fiai vizualitása, a grandiózus díszletek, gyönyörű jelmezek, rengeteg statisztával megvalósított harcjelenetek igényessége szégyenkezés nélkül összemérhető az olyan ekkoriban divatos hollywoodi filmeposzokkal, mint a Spartacus (1960) vagy a How the West Was Won (1962). Hildebrand István anamorfikus lencséi szélesvásznú, nagy formátumú moziélményt teremtettek, minden beállítás tűpontosan megkomponált, vitán felül A kőszívű ember fiai az egyik legzseniálisabban fényképezett magyar film, ami valaha készült.
A reformkoron, a szabadságharcon és utórengésein átvezető, nagyívű eposz minden rezdülésén érezni Jókai stílusát. A legutolsó mellékszereplő is költőien esztétikus körmondatokban fogalmaz, minden nő gyönyörű, minden főhős jól fésült, a legvéresebb csatákat is áthatja az idealizált romantika, a jelenetek szinte úsznak a tiszta eszmék pátoszában. A fordulatos történet nagyszerűen adaptált, igaz, a forgatókönyv helyenként kapkod, és a karakterrajzok komplexitása is jelentősen leegyszerűsödött a könyvhöz képest. Ezek az alapmű terjengősségéből adódó, elkerülhetetlen hibák, cserébe a cselekményvezetés végig feszes, nincsenek üresjáratok, A kőszívű ember fiai most is olyan szórakoztató közönségmozi, mint megjelenésekor volt.
Ezt a filmet nézni olyan, mintha a nagypapánk meséjét hallgatnánk a kandalló melege mellett: a hosszadalmas, mégis izgalmas elbeszélésben keveredik a valóság és a nosztalgikus fikció, a fiatalosan heves harc és szerelem a letűnt kor után révedő, megszépült emlékek illúziójával. A megszerzett, majd újra elkobzott szabadság utáni örök küzdelem, a konzervatív és haladó eszmék végtelen szembenállása miatt mindig lesz miért levennünk a polcról mind Jókai regényét, mind Várkonyi filmjét.
Egy kínai lány pipából ópiumot szív. Térdelő hippiknek egy kifestett arcú társuk valamit áhítattal a szájukba tesz, mintha áldozóostya volna. Fiatal fiúk egy cigarettát adnak körbe, a füstjét benn tartják, később nevetőrohamot kapnak. Szuperközeli egy vénáról, amelybe tű hasít, vér zubog a fecskendőbe, majd egy elernyedő testet látunk. A fent felsorolt példa néhány a sok ezer filmes jelenetből, amelyben kábítószer fogyasztását láthatjuk.
Az 1942-es Oscar-gálán az akkor 26 éves, filmes léptékkel pofátlanul fiatal csodagyerek, Orson Welles és egy színházkritikusból lett alkoholista forgatókönyvíró kapta meg a legjobb forgatókönyvnek járó díjat.
Ebből a mondatból a második név kihagyása jól rávilágít Herman J. Mankiewicz emlékezetének eddigi státusára, pedig „Mank” a hollywoodi aranykor egyik legnagyobb hatású embere.
Az Atomszőke maga az életre kelt nyolcvanas évek – retró, amiben keveredik a John Wick-en iskolázott nyers brutalitású akciókoreográfia és az elröppenő idő nyomán merengő mélabús nosztalgia. A film alapja egy képregénysorozat volt (Antony Johnston The Coldest City) és természetesen a hidegháború végének eseményei. Mindez feldúsítva egy halálos szőkeséggel (Charlize Theron) – mi kellhet még? A magyar nézőknek külön izgalmas, hogy a filmet részben Budapesten forgatták, így ismerős helyszínek is szembejöhetnek két leszámolás közt.
„1945. szeptember 21. Ezen az éjszakán haltam meg.” Egy rongyos, csontsovány fiú fekszik egy oszlop tövében, sok más rongyos gyerek ugyanígy, körülöttük gomolyog az emberáradat, átlépnek rajtuk, kikerülik őket. Ahol háború volt, ott háború volt, a kisgyerekek pedig gyengék a túléléshez. Erről szól a Szentjánosbogarak sírja: gyerekekről, akiknek meghalnak a szülei, gyerekekről, akiknek nincs hol lakniuk, mert lebombázzák a házukat, gyerekekről, akik megpróbálják túlélni az éhséget, a magányt – de belehalnak.
King Kong nevét mindenki ismeri, az is, aki életében csak nagyon kevés filmet látott. Az óriásmajom alakja a közös kulturális tapasztalat egyik közkincse a XX. század eleje óta, amikor először megjelent a mozivásznon. Alakja egyszerre idézi meg a rettegést az ismeretlentől, a természeti erőktől, a civilizációs szorongást a természettől – hiába tűnik úgy, hogy mi uraljuk a bolygót és a természetet, ez valójában a felszín, a mélyben ismeretlen erők rejtőzhetnek. Ennek a szorongásnak egyik filmes teremtménye King Kong, akiről az 1933-as első film óta rengeteg regény, képregény, írás, tévésorozat és persze film is készült.
A poszthumanista filozófusok alapvetően az emberi létezésen túli (poszthumán), illetőleg a humanista filozófiák utáni (poszthumanista) történésekre koncentrálnak, ennek megfelelően kivételes figyelmet szentelnek a mesterséges intelligencia, továbbá a növényi és állati létezés világának. Vitatják, hogy az ember lenne a teremtés koronája, emellett az emberi ész és értelem descartes-i eredetű antropomorf világkép evidenciáit kritizálják, hiszen szerintük semmilyen szempontból nem bizonyított, hogy érzékeink és értelmünk révén képesek vagyunk megismerni a teremtés teljességet.
Az időutazás megvalósításához nem időgép szükséges, hanem különböző vegyi anyagok folyamatos adagolása az emberi szervezetbe, ami aztán likat üt az Időn – legalábbis ezt állítja műveiben a XX. századi amerikai irodalom klasszikusa, William S. Burroughs, aki sajátos időutazásait széttördelt, hallucinogén regényekben dokumentálta.
A poszthumanista filozófusok alapvetően az emberi létezésen túli (poszt-humán) illetőleg a humanista filozófiák utáni (poszt-humanista) történésekre koncentrálnak, ennek megfelelően kivételes figyelmet szentelnek a mesterséges intelligencia, továbbá a növényi és állati létezés világának. Vitatják, hogy az ember lenne a teremtés koronája, emellett az emberi ész és értelem descartes-i eredetű antropomorf világkép evidenciáit kritizálják, hiszen szerintük semmilyen szempontból nem bizonyított, hogy érzékeink és értelmünk révén képesek vagyunk megismerni a teremtés teljességet.
„A szeméttelepek fölött, elhomályosítva a várost, a füst és köd sárgás kupolája remegett, a messziségből csak egy napsütötte ablak tűzött át rajta, közepén, mint egy bója, ringott a Zenobia-templom sisakja. A magasban, a levegő láthatatlan örvényeiben, mint kergetőző sirályok, széltől elragadott nejloncafatok csillogtak. Hallatszott még a visítozásuk is” – Bodor Ádám költői prózáját első ránézésre igen nehéznek tűnik mozgóképre adaptálni, azonban – ahogy az elmúlt ötven év mutatta – időről időre megpróbálkoztak vele vállalkozó szellemű szerzői filmesek, több-kevesebb sikerrel.
Alábbi filmünk három Oscar-díjat, egy Golden Globe-ot és három BAFTA-díjat is magáénak tudhat. Rendezője az egyedüli női alkotó a cannes-i filmfesztiválok történetében, aki filmjéért elnyerte az Arany Pálmát. Ez a nagy sikerű, ám mégis megosztó alkotás az 1993-as, új-zélandi, ausztrál és francia koprodukcióban készült Zongoralecke (The Piano).