2021. március 17., 02:45
Ásvai Jókay Móric munkásságának ismertetését aligha szükséges túlnyújtani: a Jókai Mór néven ismert író, politikus, újságíró a legkelendőbb és legismertebb magyar szerzők közé tartozik. Bár irodalmi renoméját számos klasszikus remekmű táplálta, még ebből az impozáns felhozatalból is kiemelkedik A kőszívű ember fiai. Jókai romantikus-realista regénye nem csupán a kollektív nemzeti öntudat és az össztársadalmi alapműveltség része, de a kötelező olvasmányok azon ritka esete, melyet általában el is olvasnak a diákok. Hiába tűnhet kissé riasztónak a 648 oldalas kötet, a pergő folyású, összetett narratívájú, magasirodalmi esztétikával megírt szöveg rendkívül olvasmányos, a filmszerű dramaturgia szinte követeli az adaptációt.
A huszadik századi magyar filmipar előszeretettel nyúlt hazai irodalmi klasszikusokhoz, hiszen több nézőt vonzott egy bejáratott, generációk által ismert könyv feldolgozása, mint egy önálló filmprojekt. A kőszívű ember fiai mégsem tartozott az egyszerűen adaptálható művek közé, hiszen nemcsak tartalmi szempontból túl grandiózus, de a csatajelenetek megvalósítása még ma is jelentős anyagi kihívást jelentene. Jókai regényét inkább más formátumokban dolgozták fel: 1954-ben diafilm, 1962-ben hangjáték készült belőle. Várkonyi Zoltán 1964-ben mégis vállalkozott a lehetetlennek tűnő filmadaptációra.
A kőszívű ember fiai forgatókönyvét Erdődy János jegyzi, aki egyfelől emberfeletti teljesítményt nyújtva sűrítette össze a könyv valamennyi fontos mozzanatát a két és fél óra körüli játékidőbe, másrészt Várkonyival is jól megtalálta a közös hangot, hiszen ezután három további Jókai-adaptációt hoztak össze, az Egy magyar nábobtól a Fekete gyémántokig. A kőszívű ember fiait eleinte egyben vetítették a mozik, de a tévénézők igényeihez igazítva legtöbbször kettébontva sugározták, máig ebben a formában találkozunk vele a leggyakrabban.
A Baradlay testvérek története a huszadik század egyik legnagyobb költségvetésű magyar filmje, igazi közönségbarát szuperprodukció. Egy mozibemutató ekkor még valódi jelentőséggel bírt, hiszen kevés film jutott a hazai nézők elé, és bár A kőszívű ember fiai jegybevételeit nem dokumentálták, beszédes, hogy a pár évvel későbbi Várkonyi-filmre, az Egri csillagokra kilencmillió jegyet váltottak.
A kőszívű ember fiai (Várkonyi Zoltán, 1965, részlet)
A kőszívű ember fiai vizualitása, a grandiózus díszletek, gyönyörű jelmezek, rengeteg statisztával megvalósított harcjelenetek igényessége szégyenkezés nélkül összemérhető az olyan ekkoriban divatos hollywoodi filmeposzokkal, mint a Spartacus (1960) vagy a How the West Was Won (1962). Hildebrand István anamorfikus lencséi szélesvásznú, nagy formátumú moziélményt teremtettek, minden beállítás tűpontosan megkomponált, vitán felül A kőszívű ember fiai az egyik legzseniálisabban fényképezett magyar film, ami valaha készült.
A reformkoron, a szabadságharcon és utórengésein átvezető, nagyívű eposz minden rezdülésén érezni Jókai stílusát. A legutolsó mellékszereplő is költőien esztétikus körmondatokban fogalmaz, minden nő gyönyörű, minden főhős jól fésült, a legvéresebb csatákat is áthatja az idealizált romantika, a jelenetek szinte úsznak a tiszta eszmék pátoszában. A fordulatos történet nagyszerűen adaptált, igaz, a forgatókönyv helyenként kapkod, és a karakterrajzok komplexitása is jelentősen leegyszerűsödött a könyvhöz képest. Ezek az alapmű terjengősségéből adódó, elkerülhetetlen hibák, cserébe a cselekményvezetés végig feszes, nincsenek üresjáratok, A kőszívű ember fiai most is olyan szórakoztató közönségmozi, mint megjelenésekor volt.
Ezt a filmet nézni olyan, mintha a nagypapánk meséjét hallgatnánk a kandalló melege mellett: a hosszadalmas, mégis izgalmas elbeszélésben keveredik a valóság és a nosztalgikus fikció, a fiatalosan heves harc és szerelem a letűnt kor után révedő, megszépült emlékek illúziójával. A megszerzett, majd újra elkobzott szabadság utáni örök küzdelem, a konzervatív és haladó eszmék végtelen szembenállása miatt mindig lesz miért levennünk a polcról mind Jókai regényét, mind Várkonyi filmjét.
