A somorjai származású Méry Beáta grafikus és festő a budapesti Magyar Képzőművészeti Egyetemen végezte tanulmányait, de több neves képzőművészeti intézményben is tanult. Nagy hatással volt a művészetére, amikor is Spanyolországban és Indonéziában töltött tanulmányi időt, ahol másfajta kulturális hatások érték.
Foglalkoztatja a magány és az összeköttetés témája, az ember és a természet kapcsolata. Utazásainak élményeit, az őt ért hatásokat mindig beleszövi alkotásaiba – azt vallja, műveinek több jelentésrétege van, és szabadságot kell hagyni a nézőnek, hogy mindenki ki tudja venni belőlük a sajátját.
Hitvallása szerint, a tradicionális és a modern látásmód konfliktusával, annak feloldási lehetőségeivel kísérletezik. Munkáira jellemzőek a burjánzó felületek, a grafikai és egyéb technikákkal létrehozott szövevényszerű rendszerek, organikus térkitöltő struktúrák. Alkalmazott archaikus szimbólumrendszerével különös világot tár a néző elé: alkotásait szemlélve úgy érezzük, egyszerre vagyunk szemtanúi az ősiségnek, saját hagyományvilágunknak és a világ valamennyi kultúrájának, művészetének.
Több kiállításon is bemutatásra kerültek finom művű, gazdag motívumú és színvilágú szőnyeg-festményei. Külön világot képeznek a mély üzeneteket közvetítő, letisztult stílusú művészkönyvei. Különleges hangulatú alkotásai szinte révületbe viszik a nézőt, egyedi kifejezésmódja elgondolkodtat, magával sodor, színvilága különleges, a kompozíciók egyfajta meditatív világba kalauzolnak. Akvarelljei, grafikái, batik-munkái, képei mind-mind egyedi univerzumot alkotnak, melyeket valamilyen különleges módon mégis összeköti a művész finom stílusa.
„Művészeti programom alapvető iránya, hogy történeteket meséljek olyan bennünk és körülöttünk található rejtett/láthatatlan erőkről, amelyek folyamatosan hatnak az emberre. Alkotási folyamataim során arra törekszem, hogy egyfajta lírai, mitológiai rendszert építsek az ember belső mozgásairól, fejlődéséről és átalakulásáról, amihez sokszor természeti képeket hívok segítségül” – vallja ars poeticájában.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. októberi számában)
Nem vagyok művész, de a művészet minden ágának tisztelője, csodálója vagyok. Amit én csinálok a fotóimmal, az csak játék. Játék a színekkel, fényekkel, formákkal. A fotózás szeretetét, annak titkait még édesapám oltotta belém. Ő is fényképezett, s engem is belevont a rejtelmekbe. A hagyományos fényképezés módszereit, a film és a fénykép sok türelmet igénylő sötétkamrás előhívását ő általa sajátítottam el.
A csíkrákosi-göröcsfalvi római katolikus erődtemplom a bástyaszerű tornyán lévő rejtélyes ábrázolásokról vált híressé. A négyzetes kockákba osztott, figurákkal díszített festménysorozaton állatok, emberek, égitestek, különféle jelek tűnnek fel, amelyek értelme mindmáig megfejtetlen. A toronyhoz kapcsolódik egy friss botrány is: a 2001–2004 között végzett szakszerűtlen restaurálás következményeit csak most sikerült nagyjából felszámolni.
Noha a művészetek mindig vonzották, mégsem volt annyira magától értetődő, hogy éppen a fényképezőgépre essen a választása: vargabetűk nyomán jutott odáig. A tehenészetbe sem született bele, mégis ennek a két világnak a találkozása mindmáig kiapadhatatlan ihletforrása, egyik nélkül sem tudná elképzelni az életét.
A kortárs grafikai törekvések megismertetése és a régió bekapcsolása a nemzetközi áramlásba – ezzel a céllal indították útjára 2010-ben a Székelyföldi Grafikai Biennálét, amely mára globális szintűvé nőtte ki magát, és átfogó képet nyújt a sokszorosító képalkotás jelenkori trendjeiről és fejlődéséről. A hetedik seregszemle megnyitóját, díjátadó ünnepségét és kísérőrendezvényeit október elején tartották Sepsiszentgyörgyön és Csíkszeredában.
A kopjafákat, fejfákat szigorú, leegyszerűsített formarendszerből álló szobrászati plasztikai művekként is fel lehet fogni – állítja Berze Imre, akinek művészetét a lokális formai hagyaték univerzális jegyei jellemzik. Szereti a tradicionális architektúrákat és a népi ácstechnikákat, műveinek nyelvezete puritán és lényegre törő.
„Szenvedős, kínlódós, melós ez a dolog, ráadásul oly régóta vagyok benne, hogy nem is én csinálom a művészetet, inkább a művészet csinál engem. Ha megszűnne az alkotás, én is megszűnnék, elválaszthatatlan tőlem” – vallja Kis Endre, akinek a művészetéhez a délvidéki lét, a háború, a szarkazmus adta az alapot, amelyre a pécsi, profi festészeti nyelvezet épült, hogy ennek a kettősségnek a keverékét művelhesse Székelyföldön.
Koreň András pelsőci származású fotóművész. Mint mondja, első fényképezőgépét tízéves korában kapta szüleitől, a fotózás tudományát pedig többnyire a helyi könyvtár könyveiből sajátította el, mivel abban az időben nem akadt senki a környezetében, akitől megtanulhatta, elleshette volna ennek a művészeti ágnak a titkait.
„Festményekre ma nagyobb szükség van, mint bármikor: most vált igazán fontossá minden, ami az ember lelkét a víz felszínén tartja” – vallja Todor Tamás, aki minden művét egy kis láncszemnek tartja az önmagát működtető és előrébb vivő nagy gépezetben.
Egyik példásan hűséges játékosunkká M. Nagy László fotóriporter vált, aki Múlyadról Pozsonyba költözvén azonnal játékra jelentkezett. Ott volt minden edzésen, és portyáinkra mindig magával hozta a fényképezőgépét. Neki volt a legjobb erőnléte, mert rendszeresen eljárt futni.