Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Mi történt itt? – merengett. Miért aljasulnak el a dolgok? Hová párolog az értelem? S hogyan születnek sorra az olyan üres mondatok, mint ez: „tájékoztatjuk továbbá, hogy ez az összeg nem tartalmazza a jelen fizetési tájékoztató keltét megelőző 5 napon belül esedékessé vált tartozásait.” Hogy kinek a mijét? Minek a keltét?
Az elmúlt hónapokban folyton azt érezte, bármit tesz, nem sok értelme van. Ám feltűnt neki, hogy a környezetében élők is mind többen éreznek így. Jóbarátját éppen előző nap tették lapátra. Nem azért, mert nem tette oda magát, éppen ellenkezőleg! Éveken át hitt a cégében, hitt a kollégáiban, hitt magában, a szaktudásában. Szorgalmas volt. Ez lett a veszte. Reggel kilenctől tízig úgy vágták ki, mint a kóbor kutyát. „Egy hónap fizetés + egy hónap felmondási idő, itt írja alá” – mormogta neki egy jellegtelen pofa, akit addig sosem látott, vagy ha látott, hát nem csoda, hogy nem jegyezte meg magának. A semmilyenség korában a legkiválóbb arcmemória is elsatnyul.
Az építész csak ült. Nem jutott eszébe semmi. Elhagyta az ihlet, a szép- és arányérzék. A korszellem nem igényli a szellemi erőfeszítést – böffentette fel tudatalattija a rideg valót. Más kell ide. Könyök. Arc. Izom. Kíméletlenség. Közöny. Az új világ nem az építészeké, hanem a rombolóké. Lám, szívbéli cimborája is, hogy befürdött. Egy mérnöki pálya reccsent meg.
A középkorú építész nem sokat értett az egészből. A világ mintha kiszaladt volna alóla, így érezte. App-ok szorításában, olcsó szlogenek hangorkánjában, macskajancsik és macskajulcsik beltenyészetében, Marvel-filmek fényszennyezésében élni bizony nem egy épületes élmény. Kinézett a tájra, amit kitakart a Campus meg egy akkumulátorgyár. „Még hogy campus – gondolta –, sokkal inkább Kampec.” Látszatsivatag. Látványpokol. Neongyötrelem. Hitelekkel, adókkal, örökös bizonytalansággal „felszerelt” kutyakomédia. Koldusopera vs. Armani-mulatós.
De hát mi történt itt? Hogyan született meg ez a kénköves pokol?
Az építész eddig, s nem tovább sajnálta-sajnáltatta magát, mígnem újabb sört bontott. Fölnézett. Egyszeriben ráeszmélt, hogy van kiút. „Hagyom a fenébe az egészet!” – mormolta. Úgy döntött, megerősíti magát – ott belül. S kihívja az istenek haragját! Mert ettől a naptól fogva tényleg tesz a csekkekre, az adóhatóságra, a biztosításra, a hivatalos levelekre, mindenre, ami eddig röghöz kötötte. Előkaparta régi csővázasát, belehajtogatott néhány ruhaneműt, némi elemózsiát, pár doboz gyufát, Marcus Aurelius Elmélkedéseit, az Ulyssest (amit mindig el szeretett volna olvasni, de eddig soha nem volt rá elég ideje), egy pakli kártyát, a nagyapjától megörökölt kulacsot. Az íróasztalán hagyta a személyijét, a jogsiját, a bankkártyáját, a TAJ-számát, az adókártyát. Az okostelefonjának néhány kalapácsütéssel vetett véget.
És elindult a pusztába. De a puszta már foglalt volt. Egy biztonsági őr és egy harci eb vigyázta a rónaságot. Ő rendíthetetlenül tovább gyalogolt. Ment, mendegélt. Mígnem egy faluvégi kurta kocsmához ért. Belépett. Odabent üres volt minden, csak egy asztalra lett figyelmes, ami mellett két szék árválkodott. Az egyikre leült. Várt, várt, maga se tudta, mire-kire. Azután elbóbiskolt.
Amikor fölébredt, már sok szék és asztal vette körül, és sok-sok ember ücsörgött a kricsmiben. A követői! Egyikük se volt részeg, türelmesen vártak a jelzésre, mikor kezdhetik el végre a munkát. Az építész halkan megjegyezte: „nos, az alapoknál kell kezdeni mindent…”
Azok bólogattak, majd nekiláttak. Együtt. A hatóságok engedélye nélkül.
Azóta boldogok.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. októberi számában)
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.
Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretsége révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián. A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen számára érthetetlenül a legkisebb segítő szándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül.
Anyám azt mondta, hogy menjünk, már az első nap. Először csak én jöttem. Akkor még nyitva volt a határ. Erzsike, a feleségem, és a kislányunk, Vicuska otthon maradtak édesanyámmal. Sor volt a határon, legalább öt órát kellett állni, mire átértünk. Az ukrán határőr mogorvább volt a szokottnál, de átengedett. A magyar oldalon meglepően kedvesen fogadtak. Kint, a határ szélén több ezer ember állt. Oroszok, ukránok, magyarok. Fotósok, tévések tolakodtak. Civilek szendvicset és vizet osztogattak. Bármerre néztem, kamerák vettek körül.
Schlachter Mór az utolsó dudari szódás volt. Ő is, mint az összes eddigi szódás Gyurka az első dudari – néhány, de megbízható forrás szerint az első magyar – ember egyenesági leszármazottja. Benne is, mint az összes elődjében izzott a munkálkodás utáni vágy. Mór éhezett, mohón vágyta azt, hogy kiderüljön különleges sorsot szánt neki az Isten. Aztán amikor egy péntek reggel azt érezte, szíve egy részeg zenekar taktusára dobog, tudta, eljött az idő.