Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A húszas éveiben járó szőkeség magabiztosan nézett rám, de ez nem tartott sokáig, mert szúró tekintetét gyorsan gyanakvó pillantásra cserélte. Ja, vagy így? Rendben, akkor én is így. Látom, pénze van, vagy valakinek, aki eltartja, szuper a járgány, extra lóerő, ő maga pedig a divatlapból lépett ki. Ott van a top tízben, de ez nem hatott meg. Ő pedig igyekezett kihasználni az előnyét, érdekes stílusban szórakozott velem.
Rendben. Ám legyen! Az esélyt megadtam. Örüljön. Kinyitotta a száját. Szóra. Hogy el ne osonjak innen, mert nem úszom meg szárazon. Ezt úgy bele a képembe. Aztán lehidaltam. Ordináré stílusban és dühös gesztusokkal üvöltözött, mint aki azt akarja bizonygatni, hogy figyelj, én ilyet is tudok! Ja, ilyet én is. Simán. Az emberek ingerküszöbe különböző, ahogy a reakcióik is. Ilyen világot élünk. Egyesek szeretik ingerelni az oroszlánt. Én oroszlán vagyok, s ő ezt még nem tudja. Szegény!
Tessék? Hozzám szóltál? Nem mondod! Tökös csaj vagy, hú de nagyon. Csak úgy a szemembe? Bele egyenesen? Ja, hogy a fülembe? Az jó, legalább lenyugodtál! Hogy nem? Hogy hiába volt minden, mert nem lett jobb? Szegény…
Hé, kiáltott rám ekkor egy nagy darab, kopasz férfi, aki váratlanul jelent meg a hátam mögött. Alacsonyabb voltam nála, meg satnyább is, a korát pedig lehetetlenség volt megállapítani. Lehetett húsz, de akár negyven. A hangja mély, karcos. Ezt akkor érzékeltem, amikor rám üvöltött. Hogy beszélsz te a csajommal?
Ebből baj lesz, gondoltam, s lett is.
Megszorította a karomat, mire én kicsit hátralöktem. Vagyis csak löktem volna, mert olyan érzésem volt, hogy egy betontuskót próbálok megmozdítani, ami gyilkos vigyorral liheg az arcomba. Hiába, nem egy súlycsoportba tartoztunk. Pár másodperc elég volt ahhoz, hogy hóna alá kapja a fejem, és jól megszorítsa. Ennyit az oroszlánról.
Szapora szuszogást hallottam, az én lélegzetem pedig egyre csak fogyott. Csak arra volt energiám, hogy a szűk nadrágon keresztül megmarkoljam, és csavarjak egyet a heréin. Szinte ezzel egy időben egy csattanás, majd egy fájdalmas szisszenés. Épp a legjobbkor.
A betontuskó szorítása lassan engedett, amitől én szaporábban szedtem a levegőt. Közben még mindig azt éreztem, hogy az oxigén megakadt valahol félúton. Hangokat hallottam. Fogózkodtam a korlátban, szédültem még, de már lassan kitisztult előttem a világ.
Egy barna szemű Downszindrómás srácot láttam, aki nyilván nem mérte fel tette következményét, amikor a segítségemre sietett. Bottal a kezében. Közben azt hajtogatta gépiesen, hogy hát micsoda dolog ez? Nem bántjuk a kisebbet! Mondott volna még valamit, de hang nem jött ki a torkán, csak a szája mozgott. Nyilván az izgalomtól. Ugyanolyan gyanakodva néztem a nagydarab férfit, ahogy ő nézett a támadójára.
Még hogy én mit csinálok, te mit csinálsz? – ordított rá a kopasz. Tartottam tőle, hogy rátámad a srácra, de valami megmozdulhatott elborult elméjében, mert bár megvetően elhúzta a száját, megszívta a fogát, de csak annyit szólt a folyamatosan sipítozó bombázónak, hogy szállj be! Azért még köpött egy nagyot felém. A gépkocsi ajtaja becsapódott, s amikor felbúgott a motor, a srác csak annyit mondott, hogy úgy, úgy. A kezében lévő botot még mindig fenyegetően mozgatta.
Nyilvánvaló, hogy a betontuskó nem a srác suhintásától rezelt be, hanem a mögötte álló tetovált nyakú góliáttól. Ezen nem is csodálkoztam, én sem szeretnék találkozni vele az éjszakai sötétségben. Akkora oroszlán azért nem vagyok.
Köszönetképpen a fiú vállára tettem a kezem, ő pedig ártatlanul mosolygott rám, hiányos füstszínű fogazattal. Elkergettem, ugye? Veszel nekem egy fagyit? Naná! Ez a legkevesebb.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. októberi számában)
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.
Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretsége révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián. A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen számára érthetetlenül a legkisebb segítő szándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül.
Anyám azt mondta, hogy menjünk, már az első nap. Először csak én jöttem. Akkor még nyitva volt a határ. Erzsike, a feleségem, és a kislányunk, Vicuska otthon maradtak édesanyámmal. Sor volt a határon, legalább öt órát kellett állni, mire átértünk. Az ukrán határőr mogorvább volt a szokottnál, de átengedett. A magyar oldalon meglepően kedvesen fogadtak. Kint, a határ szélén több ezer ember állt. Oroszok, ukránok, magyarok. Fotósok, tévések tolakodtak. Civilek szendvicset és vizet osztogattak. Bármerre néztem, kamerák vettek körül.
Schlachter Mór az utolsó dudari szódás volt. Ő is, mint az összes eddigi szódás Gyurka az első dudari – néhány, de megbízható forrás szerint az első magyar – ember egyenesági leszármazottja. Benne is, mint az összes elődjében izzott a munkálkodás utáni vágy. Mór éhezett, mohón vágyta azt, hogy kiderüljön különleges sorsot szánt neki az Isten. Aztán amikor egy péntek reggel azt érezte, szíve egy részeg zenekar taktusára dobog, tudta, eljött az idő.