Karda Zenkő illusztrációja Sikó-Barabási Eszter Meseotthon című kötetéből (Koinónia Kiadó, 2017)
Amikor tegnap suli végére lyuk lett a legújabb harisnyámon, a pöttyösön, anya azt kérdezte, hogyan szakítottam ki. Tegnapelőtt is ezt kérdezte. Akkor is pont a legújabbon lett lyuk, csak az cicás volt. De én már tudom, hogy ez nem igazi kérdés. Csak olyan beugratós. Mert bármit is válaszolok rá, anya így is, úgy is mérges a végén.
Amikor még nem voltam elsős, csak nagycsoportos, és akkor is pont kiszakadt a legújabb harisnyám, azt mondtam neki, hogy magától lyukadt ki. Ettől eléggé dühbe jött. Attól, hogy azt mondtam, hogy magától lyukadt ki, talán még mérgesebb volt, mint a lyuktól. Elhatároztam, hogy soha többé nem mondom, hogy magától lyukadt ki. Azt hittem, ha mindent elmesélek neki részletesen a kiszakadásról, akkor majd jobban fog örülni. Ezután mindig pontosan meséltem el a harisnyakiszakadásokat. A múltkor is elmondtam neki szépen, hogy az úgy történt, hogy technikaórán ki kellett vágni a piros kartonból a bohóc sapkáját, és én a combomon vágtam, mert azt minden gyerek tudja, hogy ott jobban vág az olló. Csak az volt a baj, hogy pont a combomon volt a harisnya is. A virágos. És amikor a bohóc sapkáját vágtam, egyszer csak észrevettem, hogy a harisnyámból is kivágódott egy rész. Hiába meséltem el mindent pontosan, anya ekkor is csóválta a fejét, és nagyokat hümmögött.
Aztán amikor tegnapelőtt is lyuk lett a legújabb harisnyámon – nem a pöttyösön, és nem a virágoson, hanem a cicáson –, elmeséltem neki, hogy szünetben kint voltunk az udvaron, és Flórival találtunk egy cserebogarat, ami talán beteg volt, mert nem akart repülni. Akkor kitaláltuk, hogy majd mi segítünk neki. Felmentünk arra a dombra a hátsó udvaron, és Flóri a tenyerébe tette, aztán úgy szaladtunk le vele. És akkor egyszer csak repülni kezdett. Igaz, én közben elestem, de csak a domb alján, és egyáltalán nem fájt, nem is sírtam. Ha úgy vesszük, meggyógyítottuk azt a cserebogarat.
Amikor ezt így elmeséltem anyának, megint nem örült. Azt mondta, hogy ühüm, az arca pedig pont ugyanolyan volt, mint amikor csak annyit mondtam, hogy magától szakadt ki, vagy a technikaórás szakadást meséltem. Mintha anya nem lett volna boldog attól, hogy Flórival megmentettük azt a cserebogarat. Nagyon szeretem anyukámat, ezért elmondtam neki még egyszer a kiszakadás történetet, hátha elsőre nem figyelt rendesen.
Amikor befejeztem a mesélést, még meg is kérdeztem anyát, hogy na, érted már? De anya másodszorra is ugyanolyan arcot vágott, mint az előbb, csak most még a szemöldökét is felhúzta, és azt mondta, hogy ő még ilyen gyereket nem látott, akinek a lábán fél napot sem bír ki egy harisnya. A cserebogárról semmit sem kérdezett, de azt még hozzátette, hogy nem fog ilyen szép harisnyákat venni, ha nem tudok rá vigyázni. Soha nem a lényeg érdekli. Ilyenkor én is csóválom a fejem, csak én belülről. Egyszerűen nem értem, hogy nem képes visszaemlékezni rá, hogy egy harisnyát mennyiféleképpen lehet kiszakítani. Pedig ő is lány. Biztos, neki is volt ilyen kilyukadós harisnyája. És még nem is olyan öreg, mint a nagyi, szóval igazán emlékezhetne.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2024. januári számában)
