Acsai Roland: „Balassi-strófában Babits-ima” - Halmai Tamás Az egyetemes Babits című könyvéről

2021. május 26., 08:27

E könyv írója amellett, hogy nagyszerű, unikális költő, az irodalmat, a szakmáját remekül ismerő irodalomtörténész és esszéíró is. Esszéista hozzáállása némileg Babitséra emlékeztet, aki irodalomtörténészként is nagyot alkotott ‒ gondoljunk csak Az európai irodalom története című művére ‒, vagy Szerb Antal is eszünkbe juthat róla, pontosabban egy olyan Szerb Antal, aki nemcsak prózaíró, de lírikus is. Halmai esszéistaként-irodalomtörténészként eddig olyan alkotókkal foglalkozott, mint Székely Magda, Rába György, Bertók László, Gergely Ágnes, és még sorolhatnám a monográfiákat.
Halmai irodalomtörténészi munkáin rendre átüt világképe, ízlése. Egyfajta saját kánon rajzolódik ki általuk, egy olyan kánoné, ami számomra is nagyon szimpatikus és szerethető. Az irodalomnak sokféle arca van. Némelyik jobban előtérbe kerül, más bizonyos okok miatt egy időre háttérbe szorul. E gondolatot folytatva és nagyon leegyszerűsítve a kérdést a Halmai-féle kánont úgy nevezhetném, hogy az „irodalom szebbik arca”. Azokat az alkotókat, akik Halmait foglalkoztatják, egyfajta transzcendensség iránti vonzódás jellemzi. Világképük nem horizontális, hanem vertikális és az ég felé törekvő. A Báthori Csabáról írott esszéjét így zárja: „Ne keresgéljük tovább az istenérveket. A szépségnél szebbet nem fogunk találni.”
Ilyen alkotó Babits Mihály is, akit Halmai a legutóbbi esszégyűjteményének „címszereplőjévé” választott. A kötet ugyanakkor nemcsak Babits lírájával foglalkozik, hanem például Csorba Győzőével, Vasadi Péterével, Iancu Lauráéval, Viola Szandráéval, Mezey Katalinéval és még sok remek alkotóéval. Az írásai összefoglaló jellemzője, hogy Halmai nagyon gyorsan a versek és az alkotói mentalitások lényegére tapint, és megállapításait ugyanilyen kézenfekvőséggel, egyértelműséggel közli. Éles szeme egyfajta röntgenszem is, ami a művekbe lát.
Halmai a kötet szerkesztési elvéről így vall: „Fölfénylett előttem egy szál, mely e szerzőket összefűzi […] A transzcendens létbizalom lelkisége-gondolatisága, a versnyelvi spiritualitás hagyománytörténése ez az aranyfonál; azaz: babitsi örökségünk, az esztétikum egyetemes ethosza és metafizikája.”
Ez a könyv mintha Babits esztergomi nyaralójának legendás aláírásfalát folytatná, annak könyvi kivetülése lenne. Babits szellemi házának örök falára további alkotók teszik oda kézjegyüket általa.
Babitsról egyébként a következő témák alapján beszél: bemutatja a …kinyúlhat égig a lélek… című könyvet, amely Babits Esztergommal foglalkozó verseinek és esszéinek gyűjteménye, elemzi az Eucharistia és a Jónás imája című versét és a Dies irae… fordítását, és végül egy külön esszét szentel Az egyetemes Babitsnak. Ezt az írását e sorokkal vezeti be: „Hogy Babits számára a katolikusság ‒ a szó eredeti jelentéséhez híven ‒ egyetemességet jelentett: tudjuk.” Az Eucharistia című vers elemzésekor pedig ezt írja: „…eucharisztikus eseményben vesz részt, aki ír, aki olvas ‒ föltéve, hogy ilyen minőségű, ilyen eszmeiségű és esztétikájú verset ír és olvas.” De számomra mégis a Jónás imáját elemző esszé a legérdekesebb a Babits-művekkel foglalkozó írásai sorában, mert fontos és új kérdéseket vet fel a vers beszélőjével, szituáltságával és központozásával kapcsolatban. Továbbá azért, mert ebben a versben szerepel ez az emlékezetes sor is: „szent Bibliája lenne verstanom”. Egyébként a lelki, illetve az irodalmi verstan fontosságának kérdésére alább még visszatérek.
Halmai nemcsak Babitsról, hanem a feleségéről, a költő Török Sophie-ról is ír, a legszebb momentuma ennek a Levél Török Sophie-nak.
Míg e kötet egyik origója Babits Mihály szellemtörténeti öröksége, a másik egy földrajzi hely, Esztergom. A város, amely többszörös kultúrtörténeti szimbólummá vált az évszázadok során. Az egyébként vegyes műfajú kötetben többek között ezért jelenhetnek meg Halmai e városról írott versei és naplójegyzetei.
A naplóírónak az a szubjektív véleménye, hogy a magyar Firenze némileg „a múltja bűvöletében él”, és hogy különösen pezsgő a kortárs képzőművészeti élete. (Itt szeretném megemlíteni, hogy a színházi rendező, Kaj Ádám révén, aki nemrégiben megalapította Esztergomban a Babits Mihály Kamaraszínházat, színházi élete is egyre pezsgőbbé válik.) Természetesen lírai hangütésű naplók ezek, egysorosokat idéző mondatokkal: „gyerekkori barátommá fogadom sietősen”, „valakitől ma nagyon ápolva van a világ”, „intim édenekből áll identitásunk; de ez sem biztos”. Az esztergomi Babits-ház így jelenik meg nála: „Állandósult bukolika őre a telek.”
A kötetben szereplő Halmai-versek így látják és láttatják az olvasóval Esztergomot: „Templomok, kápolnák, bazilika ‒ / Balassi-strófában Babits-ima.” (Észak holdja) A Végek közé című versében pedig így: „A magyar Róma látható Párkányból, / és Marcus Aurelius s az Árpád-kor.” Érdemes szemügyre vennünk Halmai különleges rímeit, amelyek egyszerre meglepőek és tökéletesek. Ezek is arról tanúskodnak, hogy a szakmáját magas szinten ismerő alkotóról van szó. Amikor annak idején elkezdtem költészettel foglalkozni, Zalán Tibor azt tanácsolta nekem, hogy ismerjem meg alaposan a verstant, mert ha el is akarok térni tőle, akkor is tudjam, mitől teszem azt. Igaza volt, és Halmai Tamás költészete is ezt üzeni. Fontos üzenet ez, amit minden kor kezdő alkotójának meg kellene szívlelni. A versírás nemcsak rövid sorok egymás alá tevése, hanem techné, még a szabadvers is. Verstani, látásmódbeli és szerkesztésbeli szakmai titkok, trükkök eredménye, és amilyen mértékben techné, ugyanolyan mértékben lélek, tehetség, érzék, illetve sugallat dolga is. Egyébként Babits lírájának is ez az egyik tanácsa a szavak művelőinek.
Halmai az egyik esszéjében Rába György szavait idézi: „Babits halálával irodalmunk egy korszaka lezárult.” Majd a következőkkel egészíti ki: „most azt érezni: utunk nyílt újra e korszak lelki-szellemi dimenziójába.” A recenzióíró pedig keresve sem találna ennél megfelelőbb és biztatóbb mondatot írása zárásául.

Halmai Tamás: Az egyetemes Babits (Esztergomi esszék)
IKU-TÁR 20.
IKU-Inter, Budapest, 2021