A Bukolikatájban című verseskötet Borbély Szilárd 2009 és 2013 között írt verseinek posztumusz gyűjteménye, amelynek anyagát a számítógépes hagyaték képezte. Az esztétikus kiállítású könyv méltó lezárása egy komoly és mély költői-írói pályának. Nagy hang- és stílusváltással nem szembesülünk az olvasásakor, csak kisebb elmozdulásokkal, amelyek megsejtetik, hogy esetleg merre tartott volna tovább az életmű. A kötet motívumai és stílusrétegei ugyanakkor összegző, visszapillantó jelleggel bírnak, amennyiben felidézhetik bennünk az előző műveket: a téma és a helyszín a Nincstelenek című regényt, a mitológia bemozdítása és a poszttraumatikus feldolgozás A Testhez és a Halotti pompa című köteteket, a Gyászvers Szuromi Lajosnak című költemény a Mint. minden. alkalom vagy a Hosszú nap el jambusait.
Ha már a verslábaknál tartunk, rá is térhetünk a legfontosabb kérdésre. A kötet elolvasása előtt, az előzetes kommentárok és rövid ízelítők révén az csapódott le bennem, hogy bár Borbély ebben a kötetben az antik költészettel kíván párbeszédbe lépni, annak formáit mégsem alkalmazza, és nagyon sajnáltam volna, ha tényleg így van… Ha kihagy egy ekkora ziccert. De szerencsére kellemesen csalódtam, mert a versek olvasásakor gyorsan nyilvánvalóvá vált számomra, hogy ha Borbély nem is vett át konkrét és teljes sor- és strófaformákat az antik hagyományból, és ha nem is használja teljes egészében a bukolikus költemények, eclogás, kötelező jellegű hexameter-sorait ‒ azok töredékeit, visszhangjait, hogy úgy mondjam töredékes emlékeit mégis megtartotta. Nem tudok nem kapcsolatot látni a kötet témája, a gyerekkori emlékek szilánkjai és az alkalmazott, formai verslábszilánkok között, amelyek mintha egymást akarnák tükrözni, erősíteni, s ekképpen az emlékezet allegóriája is létrejön.
Egyébként maga az emlékezet, az emlékezés is többször szóba kerül a könyvben. A versek által megjelenített világ meglehetősen éles, tehát pontos emlékekről beszélhetünk, az egyik vers beszélője mégis arról tudósít, hogy elvették tőle az emlékezet képességét: „Mnémoszüné, a sötét fényű, az istenek kegye vagy / büntetéseként elvette tőlem az emlékezet terhét. Nem / emlékszem az emlékeimre. Se magamra, se másra / szinte abból a korból.” Mit jelenthet ez ebben az emlékekre építő kötetkontextusban? Számomra azt, hogy amire emlékszik, még ha teljesnek tűnik is, mégsem az. Arra gondolok, hogy ez egy egyoldalú emléksorozat, amelynek minden egyes kockája sötét és nyomasztó, holott a szerző gyermekkorában minden nehézség ellenére bizonyára átélt kellemes pillanatokat is, de azok valóban elvesztek, azokra valóban nem emlékezik, ahogy a fenti idézet mondja.
A hexameter-emlék példának okáért az előbbi idézetben is jelen van: „Mnémoszüné, a sötét fényű…” Itt egymás után két daktilust kapunk, és egy spondeust, ami az előző versláb pótlába, tehát egy fél hexameter-sort. De olvasáskor minduntalan ilyen ritmus- és dallamtöredékekbe ütközünk. Már a ciklus első hosszúverse (Deukalion Termelő Szövetkezet) is számos ilyen helyet kínál: „végig a parti füzek koronáján”, „félelem és sunyiság érződött”, „nem jöhetett haza hozzánk”, „és könyörögve akarta a munkát”, „éjszaka jött begubózva”, „Heszperidák távoli kertje fölött”. Borbély Szilárd a szüleit ért tragédiát többször megverselte, és ezzel most sem maradt adós, a szörnyű állapotról pontos daktilusokban beszél, ezzel a test sérültségét állítva szembe a művészi tökéletességgel: „szép koponyáján végül kivirágzott” (A Graiák ősz haja)
Az iméntiekben olyan részletekre hívtam fel a figyelmet, ahol két-három hexameterláb kapcsolódik össze, de van egy ennél apróbb, mégis a kötet ritmikájának szempontjából meghatározóbb ritmusképlet is. Esetünkben egy kólonról van szó, az adónisziről, ami, ha úgy nézzük, nem más, mint a hexameter utolsó két lába: „szedett le a fákról”, „tartani nyáron”, „volt a szobája”. Az iménti idézetek a vers belsejében szerepeltek, de megfigyeltem, hogy ha a sorok nem is végződnek mindig az említett kólonnal, a hosszúversek zárósora nagyon sokszor: „Maradt a szikes, ami addig is ott volt.” Tizenöt hosszúvers íródott ebben a formában-témában, közülük hét zárul hexametervégződéssel. Ezeken kívül az egyik mű egy majdnem pontos adóniszival végződik, és további kettő egészen lelassuló spondeusokkal, vagyis én ezeket is idecsapnám szívem szerint, és akkor már még jobb az átlag, hiszen akkor már tizenöt versből tíz végződik hexameter-reminiszcenciával. Az iménti kólon-jelenségeket choriambusinak, glükóneusinak és pherekráteusinak is lehet értelmezni, de ez nem csoda, hiszen daktilus-jegyű ütemekről beszélünk.
A hexameter-emlékeken kívül természetesen még felbukkan a Borbély pályájára olyan meghatározó érvénnyel jellemző versláb, a jambus is (ne feledjük el, hogy ez a modern költészet legfontosabb verslába az irodalomtörténetben!). Ez a forma főként a Bukolikatájban keretverseire vonatkozható, a Gyászvers Szuromi Lajos halálára címűre. A második gyászvers nem más, mint az első bővített változata. Egyébként Szuromi szintén foglalkozott verstannal, és egy verstankönyv társszerzőjeként is szerepel. Ezt a gyászverset ma már nehezen tudjuk anélkül olvasni, hogy a szerző saját sorsára ne vonatkoztatnánk, és saját gyászversének ne vélnénk. A vers egyébként két témát boncolgat, amiket e pálya már többször körbejárt: a nyelvre és a testre gondolok. Az is kiderül a költeményből, hogy Borbély Szilárd a ritmust és a dallamot, tehát a nyelv értelem-jelentés előtti szintjét milyen fontosnak tartja: „Csak a beszéd halhatatlan és az én. / Az én. Ti-tá… Egy jambus az. A beszéd: / formatartó. Ezért örök. Mint minden / gondolat, amelynek hangot adtak.” Borbély Szilárd költészetét ebben az értelemben tehát mélyen formatartó költészetnek kell felfognunk. Az énről mint hangalakról és hosszú szótagról-verslábról a jambusi sorok viszonylatában Mint. minden. alkalom című, 1995-ben megjelent kötetében így ír: „Az én oly sokszor segíti a jambust / a szótagok közé az én beszúrja / az én személytelenné szótagolva…” (az én oly sok) Most nézzünk pár jambusi sorrészt a Szuromi Lajos halálára írott költeményből: „behulló fénysugár a sétaút”, „miért nehéz a búcsú”, „kakas rikoltásaként metsz”, „az urna, már olyan csupán”. Van egy sor ebben a versben, ami azért érdekes, mert a közepén a jambusi lejtés megfordul, és trocheusivá válik: „A nyelv személytelen, mégis édes áradása…” De nemcsak a keretversekben él a jambussal, hanem az általa „idylleknek” nevezett belső versekben is, például a Próteusz a pszichiátrián címűben: „Az őszutó a búcsú évada. Az elszivárgó víz homálya.”
Idill nélküli idylleket kapunk tehát e kötetben, amik nem is annyira az antikvitással tartanak kapcsolatot, mint inkább a 17. század antikvitás felfogásával, témáival. Azzal a korral és azokkal az írókkal, amivel és akikkel Borbély Szilárd irodalomtörténészként is foglalkozott, erre utal az idyllek régies írásmódja is. Borbély irodalomtörténészként-kritikusként a modern irodalommal, a kortársakkal is foglalkozott, így történhetett meg, hogy a recenzens több kötetéről is írt. A könyvben egyébként a lírai, mitikus hangvétel (A nap szekere / nincs be se fogva, és Héliosz, a fényes isten az / alvilág ösvényein bolyong még álmosan…”) tudatosan keveredik a hétköznapival: „Adélka, aki fejőnő lett. Négykor kelt, kora hajnalban” (Ariadné öregkorában). A mitológiai sík emlékezetfolyamatba való bevonásáról Borbély így vall a kötete szinopszisában: „A kötet versei a mítoszt vizsgálják, használják és továbbformálják. A mítosz ugyanis keretet nyújt ahhoz is, hogy kitágítsa a szöveg határait és megállítsa az időt.” A visszaemlékezés eme megszólalás szerint az idő megállításaként aposztrofálódik, és nem visszatekintés, időszembesítés gyanánt, ami éppen hogy az idő múlását, azaz folyamatjellegét teszi hangsúlyossá. A gyermekkor, illetve annak részletekbe menő feltámasztása alapján e könyvet párhuzamba állíthatjuk Oravecz Imre Halászóember című könyvével, de megbújva ott van végig a Csokonai-hatás is, és a verseskötetbe további három költő neve is bekerül: Petőfié, Kölcseyé és Petrié is, akik mind jártak a lírai én szülőfalujában: „Porzott az egykori út, ahol / hajdan Petőfi járt, meg Kölcsey is, amikor Károlyba / vitte kocsisa…” (Merkúr a határba) Petri pedig kérdezőbiztosként járt a beszélő gyermekkori otthonában: „Később, amikor olvastam, hogy Petri a hetvenes években / járt arra, valami szociológiai kikérdezőként dolgozva, / rémlett, hogy volt akkoriban nálunk is egy szakállas / bácsi, aki egy papír alapján kérdéseket tett fel, de mintha / részeg lett volna, ami nem mond ellent a feltételezésnek, / hogy Petri lehetett volna…” (Ekhó a verandán) Egyébként néha, mintha bizonyos ironikus hang is megpendülne, ahogyan itt is, bár nagyon visszafogottan, és a Mint. minden. alkalom kötet rokokóba vegyített posztmodern játékossága is a múlté, az anekdotikus hang viszont teljes erővel jelen van. A kötet végén pedig Krupp József értő és érző, eligazító tanulmánya kapott helyet.
Borbély, mint a pályája során végig, most is kötetben gondolkozott, nem egyes nagyversekben, hanem a nagyversek részleteiből előálló pszeudó-nagyversben, ami maga a kötet, bár a Szurominak írt verse már maga is egy nagyvers. Egy sok szempontból fontos és jelentős költői pálya zárult le ezzel a kötettel, amely még sok kincset rejteget a jövendő olvasóinak és irodalomtörténészeinek.
Borbély Szilárd: Bukolikatájban (Idyllek)
Jelenkor Kiadó, Budapest, 2022
147. o.
