Halmosi Sándor költő Katharok című verseskötete egy „apokriftrilógia” (Napszálkák, Neretva, Katharok) zárókötete, illetve záróköve. A kő szót azért is használtam, mert a szövegek súlyosság, keménység és tömörség tekintetében erre az anyagra utalnak. A versek tömörsége behozza a sírfeliratok, a kőbe vésett szövegek rövidségét, sűrítettségét, és tartalmuk utal a régi sírfeliratok üzeneteire, amelyek az élet hívságát és végességét hirdették, illetve ostorozták. Halmosi ebből a szempontból egy modern költő-prédikátor.
A Katharok látásmódja alapvetően sötét, de csak azért, hogy még jobban vágyjunk a képek sötét függönye mögötti fényre. Alaptapasztalata a pesszimizmus lehetne, ha nem gondolnám azt, hogy ez a pesszimizmus csak egy nagyobb optimizmus leple. A mások által közvetített világközöny is láthatóan napi élménye a költőnek, amit az emberek saját létezésük iránti közönyének lehetne nevezni, és amiből Halmosi, mintha fel akarná rázni őket, és mivel mással, mint a megrázó verseivel:
Ha a verseket a formai oldalukról közelítjük meg, akkor azt kell mondanom, hogy szabadversekről van szó, amelyek rokonságot mutatnak Pilinszky János késői ‒ jambus utáni ‒ korszakával már csak a témájuk, a szerkezetük és az enigmatikusságuk okán is. Halmosi technikája e trilógia és e kötet lapjain általában az, hogy rövid mondatokat egymás után illeszt, de sokszor oly módon, hogy a mondatok közötti kapcsolatot az olvasónak kell kitalálnia. A szerző ‒ bár tudja ‒ elhallgatja, nem mondja ki, és ettől az ember úgy érzi, hogy a vers ezekben az elhallgatott, ki nem mondott szavakban, mondatokban lapul. Ez a szerkesztésmód tehát mozaikalapú és mozaikszerű, ami a modern prózára is nagyon jellemző volt egy időben. Halmosi hangja magabiztos, kemény, csak ritkán ellágyuló, és ezt a hangot alátámasztják a gyakori bibliai-vallási és apokrif allúziók is. Ha a címet meg kellene magyarázni, akkor én legadekvátabb válasznak a tisztaság utáni vágyat említeném, ami a címbeli fogalom egyik lehetséges etimológiai alapja is. A kötetben tehát nem a valóságos mozgalomról van szó, hanem egy költői allegóriáról.
És most nézzünk néhány közelebbi példát az imént emlegetett mozaikosságra, illetve a mondatok között lebegve feszülő kimondatlan tartalomra: „Megragadni a lényegét és elengedni / a meztelenséget. Minden állat lehajol, / ha iszik. Minden súly fölött lék van.” (Megragadni a lényegét) Itt nem volt leírva a kohézió habarcsa, de vannak olyan szövegei is, ahol kitapintható, nyíltan megjelenített a mondatokat összekapcsoló fogalom vagy szó:
Itt a kolomp az összetartozást generáló szó, illetve e szó asszociációs köre, bázisa.
Nagyon érdekes, hogy Halmosinál néhány tradicionálisan-irodalomtörténetileg pozitív fogalomkörrel rendelkező dolog is negatív szövegkörnyezetbe vagy konnotációs közegbe kerül, és ezzel különös, feszült atmoszférát teremt: „A glória, mi a fejünkre nő” ‒ írja az egyik versben, pedig a glória nem súly szokott lenni a szövegeinkben, hanem boldogság. De még érdekesebb az a rész, amikor a végtelen, a boldogság, a szabadság jelképe, a tenger a hiba lehetséges helyeként jelenik meg: „Állsz a peremen, elnézed a tenger hibáit. / Ha csak egy lett volna közületek, / egyetlenegy. Semmi sem számít. / Száraz lábbal kelek át rajtad.” (Az utolsó világítótorony) És itt egy újabb hasonló eset, bár a nemes miatt ez a szöveghely többféleképpen is érthető: „Mindennapi kenyerünkön / a nemespenész.” (Fények között a bűn) Némelyik verse a rövidsége és a megfogalmazása okán már-már az aforizmatikussággal is kapcsolatot tart, ami a magyar költészetben rokonságba állítja Fodor Ákos és Tandori Dezső néhány versével is: „Halaszthatatlan dolgunk lenne a világban. / Ugyanarra a halaszthatatlan műtétre várunk, mind.” (Halaszthatatlan) De a költő saját ars poeticáját is megírja a kötet lapjain:
Ez a viszonylag „szigorú” hang is megenged magának olykor némi lazaságot, játékosságot. Például akkor, amikor ismert slágerek szavait-sorait illeszti a szövegébe. A Hateha című modern passióban például ezekkel a popkultúrából vett, illetve arra utaló, kissé átírt sorokkal találkozhatunk: „hogy most múljon pontosan…” és „kézen fog és hazavezet”. Illetve engem a Ha lenne még időnk verscím is emlékeztet a Bikini együttes Ha volna még időm című számára, bár elképzelhető, hogy csak véletlen egybeesésről van szó. Remélem, sikerült felkeltenem a figyelmet Halmosi Sándor költészete iránt. Megéri őt olvasni. Tisztábbak leszünk a verseitől, és hiába nehezek, hiába kőszerűek, megkönnyebbülünk az olvasásukkor.
Halmosi Sándor: Katharok
Gondolat Kiadó, 2022
80 o.
A 2022-es év végén jelent meg a Szélvész című antológia, a Szlovákiai Magyar Írók Társasága jóvoltából. A kötet lényegében a már korábban, (pontosabban 2020-ban), megjelent Fiatal írók antológiájának folytatása, de teszi ezt úgy, hogy közben próbál új alapokra is helyezkedni. A kötet egyes szövegei az Írótársaság táborainak közvetett és közvetlen eredményei, erre utal az antológia borítóján olvasható megjegyzés: Grendel Lajos Mentorprogram könyvek 1. A Szlovákiai Magyar Írótársaság 2007-ben indított kezdeményezése az idén kapta meg ezt az elnevezést, emlékezve a
Kovács István A gyermekkor tündöklete című regénye 1998-ban jelent meg, s a mostani immár a harmadik kiadás. De – mint azt Jánosi Zoltán utószóként jegyzett elemzéséből megtudhatjuk – a szerzőt már jóval korábban megszólította a téma, s a bevezető fejezet 1972-ben az Élet és Irodalom hasábjain meg is jelent, ám a teljes mű – több szakaszban íródva – csak a rendszerváltás utáni években nyerte el végleges formáját.
Figyelmet és elismerést érdemlő pillanat az, amikor a tehetség és a kemény munka eredménye végre ünnepélyes formát ölt. A Csikófogat antológia kézzelfogható, értékes és különleges bizonyítéka ennek. Közel kétszáz fiatal jelentkezett az Orpheusz Kiadó és a Guttenberg Pál Népfőiskola által 2021-ben meghirdetett, Csikófogat elnevezésű tehetséggondozó programra, amelyet határon túli középiskolások számára hirdettek meg. Az ennek keretein belül megírt munkák közül csak a legjobbak kerülhettek nyomtatásba. Az antológia épp azt a friss tehetséget, új látásmódot képviseli, amit egy ilyen
Semmink sincs, csak a történetünk – olvashatjuk a kinyilatkoztatást Visky András Kitelepítés című új könyvében. Sokatmondó és megrázó ez a mondat. Gondoljunk bele: minden döntésünkkel, választásunkkal egy olyan történetet írunk, ami kizárólagos és lényegi tulajdonunk. Az élettörténetünk a legfőbb érték, amivel rendelkezhetünk. De hogy mit is jelent a teljes megfosztottság, mi ez a semmi, amire az idézet utal, akkor értjük meg igazán, ha ismerjük a regény történelmi hátterét és látjuk a személyes sorsokat is.
A kétszáz éve született halhatatlan költőt, Petőfi Sándort az utóbbi két-három évtizedben gyakran idézik lelkesülten, miszerint ő is káromkodott a Mit nem beszél az a német című versében. A csúnya beszéd mai úttörői csupán az felejtik el hozzátenni, hogy az egész életműben ez az egy otrombaság található. Mert a költő akkor a német (Habsburg) aljasság hallatán rettentően begorombult.
Cserna-Szabó András regényében, a Zerkó – Attila törpéjében viszont alap a káromkodás, olybá tűnik, mintha az ezerhatszáz-ezerhétszáz évvel ezelőtt élt szereplők valamennyien egy pesti kocsmából jöttek volna ki éppen.
Mielőtt elolvasnánk Böszörményi Zoltán Regál című művét, amely idén második kiadásban jelent meg az Irodalmi Jelen Könyvek gondozásában (az első kiadást, amelyet az Ulpius-ház publikált, öt nyelvre fordították le, 2016-ban a Frankfurti Könyvvásárra jelent meg németül), érdemes megismerkednünk a szerző élettörténetével, amely ebben a műben a történet előzményeként szolgál.
Van az apró kis házikó, és van a Százszorszép Sziromrét. És van Mimi és Momi, akik az apró kis házikóban laknak, és lelkesen gondozzák a tulipánoskertjüket. És vannak még lepkék, egészen pontosan két lepke van, Lepike és Lopika, meg aztán van Augusztin, a pöttyök nélküli katicabogár. Ha mindez együtt van, akkor máris ezer és ezer dolog történhet meg, ezer és ezer kaland, hiszen lepkék, katicabogár, sziromrét, apró házikó és két kislány az éppen annyi, hogy abból bármi lehet, bármi, ami mese.
Aránylag sok dokumentumot tártak már fel a 20. század világtörténelme sötét foltjáról, a második világháborúról, és a háború után a Szovjetunióba kényszermunkára elhurcoltak pokoljárásáról. Aránylag sokat, de még mindig nem eleget. A Flórián László által összeállított „Izvinyite, agyin klop…” című (alcíme: Akik túlélték a gulág poklát) nemrég megjelent könyv is ezt a témát dolgozza fel.
A mindennapok élményei adják Kelemen Erzsébet új novelláskötetének alapanyagát. A megélt történetek, emlékképek nemegyszer bennünk rekednek – vagy perifériára kerülnek, elbomlanak –, ha nincs, ami felszínre hozza őket. Kelemen Erzsébet azonban együtt él ezekkel a történetekkel, s rendre adódnak olyan szituációk, amik arra ösztönözik, hogy elmondja, megossza, kibeszélje az őt feszítő gondolatokat. Írásaiban múlttöredékeket (személyes és családi emlékeket) és jelenkori eseményeket, érzeteket, jelenségeket emel irodalmi szintre – párhuzamot vonva a jelen és a múlt mozzanatai között.
Szókratész védőbeszédében hangzik el, hogy „a vizsgálódás nélküli élet nem embernek való élet”. (XVIII.) A vizsgálódást mint kísérletet tételezhetjük. Ennek a lefolyása nehezen látható előre, és ugyanezt tarthatjuk annak végkifejletéről is. Az ember esetében viszont, aki születésétől életkísérleteket tesz, más megvilágításban úgymond halálgyakorlatokba kezd, a végkifejletet illetően semmilyen kétség nem merülhet fel. A lefolyás, vagyis az eljutás ama végső pontig annál inkább kiszámíthatatlan.