Halmosi Sándor költő Katharok című verseskötete egy „apokriftrilógia” (Napszálkák, Neretva, Katharok) zárókötete, illetve záróköve. A kő szót azért is használtam, mert a szövegek súlyosság, keménység és tömörség tekintetében erre az anyagra utalnak. A versek tömörsége behozza a sírfeliratok, a kőbe vésett szövegek rövidségét, sűrítettségét, és tartalmuk utal a régi sírfeliratok üzeneteire, amelyek az élet hívságát és végességét hirdették, illetve ostorozták. Halmosi ebből a szempontból egy modern költő-prédikátor.
A Katharok látásmódja alapvetően sötét, de csak azért, hogy még jobban vágyjunk a képek sötét függönye mögötti fényre. Alaptapasztalata a pesszimizmus lehetne, ha nem gondolnám azt, hogy ez a pesszimizmus csak egy nagyobb optimizmus leple. A mások által közvetített világközöny is láthatóan napi élménye a költőnek, amit az emberek saját létezésük iránti közönyének lehetne nevezni, és amiből Halmosi, mintha fel akarná rázni őket, és mivel mással, mint a megrázó verseivel:
Ha a verseket a formai oldalukról közelítjük meg, akkor azt kell mondanom, hogy szabadversekről van szó, amelyek rokonságot mutatnak Pilinszky János késői ‒ jambus utáni ‒ korszakával már csak a témájuk, a szerkezetük és az enigmatikusságuk okán is. Halmosi technikája e trilógia és e kötet lapjain általában az, hogy rövid mondatokat egymás után illeszt, de sokszor oly módon, hogy a mondatok közötti kapcsolatot az olvasónak kell kitalálnia. A szerző ‒ bár tudja ‒ elhallgatja, nem mondja ki, és ettől az ember úgy érzi, hogy a vers ezekben az elhallgatott, ki nem mondott szavakban, mondatokban lapul. Ez a szerkesztésmód tehát mozaikalapú és mozaikszerű, ami a modern prózára is nagyon jellemző volt egy időben. Halmosi hangja magabiztos, kemény, csak ritkán ellágyuló, és ezt a hangot alátámasztják a gyakori bibliai-vallási és apokrif allúziók is. Ha a címet meg kellene magyarázni, akkor én legadekvátabb válasznak a tisztaság utáni vágyat említeném, ami a címbeli fogalom egyik lehetséges etimológiai alapja is. A kötetben tehát nem a valóságos mozgalomról van szó, hanem egy költői allegóriáról.
És most nézzünk néhány közelebbi példát az imént emlegetett mozaikosságra, illetve a mondatok között lebegve feszülő kimondatlan tartalomra: „Megragadni a lényegét és elengedni / a meztelenséget. Minden állat lehajol, / ha iszik. Minden súly fölött lék van.” (Megragadni a lényegét) Itt nem volt leírva a kohézió habarcsa, de vannak olyan szövegei is, ahol kitapintható, nyíltan megjelenített a mondatokat összekapcsoló fogalom vagy szó:
Itt a kolomp az összetartozást generáló szó, illetve e szó asszociációs köre, bázisa.
Nagyon érdekes, hogy Halmosinál néhány tradicionálisan-irodalomtörténetileg pozitív fogalomkörrel rendelkező dolog is negatív szövegkörnyezetbe vagy konnotációs közegbe kerül, és ezzel különös, feszült atmoszférát teremt: „A glória, mi a fejünkre nő” ‒ írja az egyik versben, pedig a glória nem súly szokott lenni a szövegeinkben, hanem boldogság. De még érdekesebb az a rész, amikor a végtelen, a boldogság, a szabadság jelképe, a tenger a hiba lehetséges helyeként jelenik meg: „Állsz a peremen, elnézed a tenger hibáit. / Ha csak egy lett volna közületek, / egyetlenegy. Semmi sem számít. / Száraz lábbal kelek át rajtad.” (Az utolsó világítótorony) És itt egy újabb hasonló eset, bár a nemes miatt ez a szöveghely többféleképpen is érthető: „Mindennapi kenyerünkön / a nemespenész.” (Fények között a bűn) Némelyik verse a rövidsége és a megfogalmazása okán már-már az aforizmatikussággal is kapcsolatot tart, ami a magyar költészetben rokonságba állítja Fodor Ákos és Tandori Dezső néhány versével is: „Halaszthatatlan dolgunk lenne a világban. / Ugyanarra a halaszthatatlan műtétre várunk, mind.” (Halaszthatatlan) De a költő saját ars poeticáját is megírja a kötet lapjain:
Ez a viszonylag „szigorú” hang is megenged magának olykor némi lazaságot, játékosságot. Például akkor, amikor ismert slágerek szavait-sorait illeszti a szövegébe. A Hateha című modern passióban például ezekkel a popkultúrából vett, illetve arra utaló, kissé átírt sorokkal találkozhatunk: „hogy most múljon pontosan…” és „kézen fog és hazavezet”. Illetve engem a Ha lenne még időnk verscím is emlékeztet a Bikini együttes Ha volna még időm című számára, bár elképzelhető, hogy csak véletlen egybeesésről van szó. Remélem, sikerült felkeltenem a figyelmet Halmosi Sándor költészete iránt. Megéri őt olvasni. Tisztábbak leszünk a verseitől, és hiába nehezek, hiába kőszerűek, megkönnyebbülünk az olvasásukkor.
Halmosi Sándor: Katharok
Gondolat Kiadó, 2022
80 o.
Kemény, sötét és hideg világ a vikingek kora. Erősnek, elszántnak és persze okosnak kell lenni ahhoz, hogy az ember életben maradhasson ilyen zord körülmények között. Hát még, ha egy ismeretlen és kegyetlen tüzet okádó fenevad is megjelenik rögtön az első fejezetben, ami nem kímél senkit és semmit. Így a történet sárkánytámadást túlélő hősei számára nem marad más, mint az addigi életüket tönkretevő tűzokádó nyomába eredni, és leszámolni vele.
Amint világossá válik, hogy az emberiségnek befellegzett, ha a Föld elpusztítását már nem lehet meg nem történtté tenni, legalább egy számvetés erejéig szembe kell néznünk önmagunkkal: hol mit rontottunk el? Miért pusztít többet, mint amennyit épít az ember? Miért törvényszerű, hogy a fejlődés ütemével megegyező sebességgel közeledik a megsemmisülés? Menthető-e még a helyzet? Ezen kérdések megválaszolására tesz nagyon szép kísérletet legújabb regényében Horváth László Imre.
Petőfi élettörténetének hasonlóan provokatív, olykor szélsőséges megítéléséből éppúgy nem volt hiány az elmúlt 170 esztendőben, mint közhelyekig ismételt értékeléséből (az utóbbiból volt több), ami azt jelenti, hogy szuperlatívuszokban beszélünk róla ma is: ő a legismertebb magyar költő, a legtehetségesebb géniusz, a legnagyobb forradalmár, akinek hatásköre már életében túllépte az irodalom színterét. Így idén és 2023-ban, a költő születésének 200. évfordulójának ünneplésekor nemcsak az irodalmi szerepvállalására helyeződik kiemelt figyelem, hanem a kulturális emlékezet szempontjából is
A bináris sémák által meghatározott világunkban már képtelenség bármit is végleteit figyelmen kívül hagyva megítélni vagy magyarázni, így maga az irodalom és annak kisebb-nagyobb részei is mind ellentétpárok köré szerveződnek. Erre a szilárd talajra épül az irodalmi gondolkodás egyik legjelentősebb szeleteként megmutatkozó dekonstrukciós olvasáselmélet, vagy a magának egyre nagyobb hírnevet szerző fantasyirodalom, amely a képzelet és a valóság végeláthatatlan ütköztetésében képződik meg.
Új kiadásban került a könyvesboltokba Böszörményi Zoltán Regál című regénye, amit az első megjelenés óta több nyelvre is lefordítottak. (Egyebek közt angol, francia, német, román, lengyel és orosz nyelven is eljutott az olvasókhoz.) Mivel a mű tartalma reflektál a megbolydult világ körülöttünk zajló jelenségeire, mindenképpen érdemes ismételten is szót ejteni a kötetről.
Andrew Leatherbarrow brit fotós, grafikus és megszállott Csernobil-kutató, gyermekkora óta foglalkoztatja a katasztrófa. Miután minden hozzá kapcsolódó, angol nyelven fellelhető könyvet elolvasott, úgy érezte, bár idővel egyre jobban megértette a nukleáris rendszerek működését, azok szaknyelvét, laikusok számára ezek befogadhatatlan és átláthatatlan szövegek.
Péter Beáta több esetben is reflektál arra a változásra, mely a megromláshoz, az emberi lélek elszegényedéséhez vezet – a rohanó, türelmetlen „világhoz most valami egyéb talál” (A szőnyegkészítő), a fejlődéshez szükséges elektronikai eszközök egyúttal megvonják tőlünk azt a varázslatot, amire csakis az emberi lény képes: érezni és csodálni az önkeresés minden pillanatát.
Kapcsolatunk a múlt rejtélyeivel legtöbbször az irodalom bugyrain keresztül válik reflektálttá, jelentőssé, és ebben a pozíciójában elfelejthetetlenné is. A jelent, az aktuális jelenségeket a múltbéli (lejegyzett) történetek révén igyekszünk megérteni; szükségünk van kapaszkodókra, s így mindent: a szenvedést és a (pillanatnyi) boldogságot is viszonyrendszerekben vizsgáljuk.
Orbán János Dénes Miért ne menjünk Erdélybe című kitűnő humoros könyve erre keresi a választ. Elsősorban azért, mert mi itt lakunk. Már aki itt lakik. Aki meg nem lakik itt, annak bajos lehet eldönteni, akaródzik-e ide gyünni. Köszönhető ez a sok nemes antológiának, melynek borítóján mohás, rohadásnak indult kunyhók (a kötelező gémeskút árnyékában) találhatók, persze mindez az erdő tövében, a hegy csúcsán, ahol porlik a székely, mint a szikla, mert jobb dolga úgysincs.
A 21. századi művész- és művészetfelfogás új irányokkal telíti az irodalmi palettát is. Érzékenyebbé és befogadóbbá vált az újdonságok iránt; az eddig tabuként kezelt témákat egyre több fény övezi – mára már nincs gátja a diskurzusok legkülönfélébb megoldásainak: egyre könnyebben és ítéletmentesebben beszélünk a szexualitásról, a vallásról, halálfélelemről vagy akár a nemzeti hovatartozásról is. Bár ezek a kérdéskörök nem vonhatók párhuzamba egymással, az el nem rejtettségük kétségtelen – ellenben máig akadnak olyan megfoghatatlan területek, amelyek ugyan változást