Gyerekkorom egyik legkedvesebb sorai ezek: „Bement Benci, s még a szó is / ráforrott a torkára, / olyan csuda medvelány volt / Bársonyfülű Borbála! / Szája széles, talpa tányér, / szemével se kancsalít… / Benci egyet nyelt, és így szólt: / – Megkérem a mancsait!” – szerettem és nagyon szórakoztatott, mert a gyerekek fogékonyak a szépség, kedvesség és humor aranymetszésére. Veress Zoltán verses meséi kifinomult arányérzékkel vegyítik ezen esztétikai minőségeket, karakterei kedvesek, csintalanok, néha morcosak és gonoszkodók, néha egyszerűen csak rossz napjuk van, de talán éppen ezért mind-mind nagyon szerethetőek: olyanok, mint mi vagyunk.
Nagyon meglepődtem, amikor rájöttem, hogy Magyarországon kevésbé ismertek a szerző művei, inkább csak szülőföldjén, Erdélyben olvassák őket anyukák, óvó- és tanítónénik a gyerekeknek. Pedig érdemes megismerni ezt az életművet.
Szép és fájdalmas életút az övé. Veress Zoltán 1936-ban született Kolozsváron, már húszévesen kiadta első gyerekverskötetét, melyet attól kezdve majdnem évente követtek az újak. Műveit a kolozsvári Napsugár című gyereklap közölte, majd az 1970-es években a Korunk folyóirat tudományos szerkesztőjeként dolgozott. Kommunistaellenes mozgolódásért és röplapterjesztésért üldözték, ezért több művét is Ónodi Sándor néven volt kénytelen publikálni. 1986-ban végül Svédországba emigrált, ahol a stockholmi Erdélyi Könyv Egylet és a Peregrinus Klub szervezőjeként tevékenykedett. Munkásságáért 2012-ben a Magyar Érdemrend Tisztikeresztjével tüntették ki. 2013-ban, Stockholmban hunyt el.
Az Előretolt Helyőrség Íróakadémia könyvkiadója értékmentő sorozatában, 2019-ben adta ki az író összegyűjtött verses meséit. Az Irgum-Burgum Benedek című kötet öt mesét tartalmaz, köztük a címadó költeményt, valamint a Pinduri, a kis csuri; Tóbiás és Kelemen; Veszedelmes Jeromos és a Rongy Elek, a példakép című történeteket. Mindegyik mese főszereplői megszemélyesített állatkarakterek: az unatkozó, jókedélyű medvebocs, az óvodások jóbarátja, a macskával megküzdő kis veréb, a rivális, majd pajtáskodó kakasok, a gonoszkodó, kerge kos és a törtető, más kárára ravasz kismalac. Emberi tulajdonságaik megejtőek és végtelenül szerethetők, tisztában vannak hibáikkal, és előbb-utóbb ezek kiküszöbölésére törekszenek – könnyfakasztóan intelligens humorral és derűvel.
Az elbeszélések verses kivitelezése tökéletes, a legbravúrosabb rímekkel és szófordulatokkal él – nemcsak jellemben, de irodalmi esztétikára is kifinomult érzékkel neveli kis olvasóit, sőt, a felnőttek számára is kifejezetten élvezetes szövegek ezek. A kötet pompás illusztrációi és kivitelezése Csillag István csíkszeredai grafikusművészt dicsérik.
Veress Zoltán gyerekköltészete méltatlanul ismeretlen a magyar olvasóközönség körében, pedig okosabb, szellemesebb, szebb meséket hiába is keresnénk: „Mondhatom, hogy azóta is / egyfolytában boldogok, / házuk táján víg zsivajjal / hancúroznak a bocsok.”
Veress Zoltán: Irgum-Burgum Benedek. Előretolt Helyőrség Íróakadémia, Budapest, 2019.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2019. szeptember 28-i számában.)
Ma éppen csendes volt a ház, nem hallatszott sem kacagás, sem a kis lábak dübörgése. Sára ugyanis szomorúan szipogott a kanapé támlájára borulva. Az öreg heverő vigasztalón ölelte, a napocska csalogatóan villantotta meg sugarait, de a kislány ebből semmit nem vett észre. Leheletével bepárásította az ablakot, és pici ujjával szívecskét rajzolt rá.
Azon a napon, amikor nem akart elállni az eső, és az ablakokon nem lehetett az utcára kilátni, Gazda betelepedett a bordó fotelbe, és maga elé terítette az újságot. Ezt különösen szeretem, mert olvasás után megkapom a lapokat, és annyi darabra tépem, amennyire csak kedvem tartja. Néha gombóccá gyűr egy-egy oldalt, és odagördíti hozzám, mintha nem tudnám megkülönböztetni a labdától.
A délutáni nap beragyogta a tájat mosolyával, melegével pedig végigsimította Kerekerdőszéle összes növényét és állatkáját. Zsombor, a mosómedve nagymosáshoz készülődött. Odújában szétválogatta a hatalmas kosarakban összegyűlt szennyest. Külön a kis mosómedvékét, szépen színek szerint, aztán a mosómedve futballválogatott sok-sok mezét, nadrágját és zokniját. Kosaranként kihordta az udvarra, ugyanis méretes, felülről nyíló mosógépét ott tartotta.
Akkoriban a Nap gyakran járt a Földön. Amerre elhaladt, minden sokkal világosabb volt, élet sarjadt a nyomában. Arra gondolt, hogy ez a Föld olyan csodálatos, szeretné beragyogni az egészet. Megpihent egy kicsit egy tóparton, majd elszundított, de nem is bánta, hiszen a legjobb ötletei akkor támadtak, amikor jól kipihente magát. Olyankor fényesebben is ragyogott.
A halastó körül nádas, fűzfák, nyárfaerdő varázsolták mesebeli tájjá a vidéket. János naphosszat horgászott a tóban. Rendszerint egy fűzfa hűvöséből vetette horgait a vízbe, majd leült az árnyékba és figyelte a nyeleket. De hiába próbálkozott egyszerre három horoggal is, amint azt a sikeresebb horgászoktól látta, kerülte őt a szerencse. Ha fogott is halat, inkább az apraja akadt a horgára.
Egy szép napon Vince vakond elhatározta, elhagyja a galagonyás alatti földterületet, és tovább fúr, beljebb, a cserjés felé. Amikor kibújt a túrása tetejére, egy csodaszép vidéket pillantott meg. Daloltak a virágzó bogáncsok és a madarak. Leírhatatlan öröm töltötte el a szívét, úgy döntött, pihenésként kifekszik az illatos pázsitra. Hamarosan kíváncsi szövőmadarak pittyegésére ébredt, akik huncutul röpködtek és ugrándoztak Vince körül.
Cickányunk elmorzsolt néhány kiszivárgó könnycseppet a szeme sarkában, majd a batyura nézett, amiben kolbászt, hagymát, olajat rakott össze, amikor a bulira készült. Közben az olaj valamilyen ismeretlen oknál fogva kidőlt, átáztatott mindent, ami a batyuban volt. Lemondóan nézett a használhatatlanná vált ennivalóra, leült az ablak elé és sírni kezdett.
Egyszer volt, hol nem volt, három hatalmas hegy között volt egy kis tó, amelynek a vize olyan zöld volt, mint a legszebb smaragd a világon. Itt lakott az egyetlen tündér a vidéken. Amikor a többiek hátrahagyták őt, csak annyit mondtak neki:
– Ez a tó a te területed. Az a feladatod, hogy boldoggá tedd az embereket!