Bonczidai Éva: A Balaton megannyi árnyalata – Sorsok, helyek, történetek a magyar tenger partjain

„Vagy boldogtalan, vagy rossz ember az, aki jóízűen nevetni nem tud. Az ilyen embert jól megfigyeljétek. Ha boldogtalan: legyetek részvéttel; ha rossz: fussatok tőle. De ország dolgát, nemzedékek jövendőjét, fiatalok szerencséjét rá ne bízzátok” – írta Eötvös Károly (1842–1916), a dualizmus idején élő függetlenségi párti politikus, a tiszaeszlári per védője, aki a Balaton és a Bakony ismert krónikása is volt. Az emlékét őrző füredi bronz domborművön Kosztolányi Dezső róla írt szavai olvashatók: „…tengernek álmodta a Balatont, és tengernek álmodta a magyarságot is.”

A derű lételem – ezt hirdette Sebestyén Gyula (1864–1946) folklorista, irodalomtörténész is. „Mosoly nélkül félisten is lehetsz, egész ember soha” – ez a mottója a Mosolygó balatoni emlékek című, 1935-ben megjelent, soksok etnográfiai, történeti adalékot tartalmazó anekdotagyűjteményének. Sebestyén Gyula tervei közt szerepelt többek között egy balatoni központi múzeum és könyvtár létrehozása Keszthelyen, egy emlékmúzeum alapítása Badacsonyban, küldetésének tartotta a balatoni idegenforgalom fellendítését. Kivételes muzeológusi, etnográfusi és szervezői tevékenysége mellett sokat tett Eötvös Károly kultuszának erősítéséért is, de ma már talán csak kevesen tudják a nevük hallatán, hogy ki volt ez a két férfi, aki hirdette a jókedv fontosságát és rajongott a Balatonért. Most egy másik rajongó, egy kortársunk, Kovács Emőke történész Balatoni impressziók – Sorsok, helyek, történetek című kötetének köszönhetjük, hogy ilyen kivételes emberekre irányítja a figyelmünket azáltal, hogy összegyűjti a magyar tengerhez kötődő történeteket.

Kovács Emőke más kutatásai mellett közel két évtizede foglalkozik a 19. és 20. századi Balaton történetével, több könyvet is publikált a témában. Ezek fő erénye, hogy a szerző a Balatonhoz kötődő különleges emberek és helyek sorsát rövid, olvasmányos írásokban foglalja össze, így az olvasó nemcsak egy alapos történészi teljesítménynek örülhet, hanem egy nagy tudású mesélő igaz történeteinek is. „Pedagóguscsaládból származom, én magam is tanítottam az egyetemen, és gyakran tartok ismeretterjesztő előadásokat – volt alkalmam megtanulni lényegre törően fogalmazni. Tudatosan építem fel úgy az írásaimat, hogy ne egy elefántcsonttoronyban alkotó szobatudós legyek. Amikor egy nagyobb kulturális intézményt vezettem Siófokon, akkor jöttem rá arra, hogy az ismeretátadásnak milyen nagy ereje és küldetése van. Azóta erre tettem fel a mindennapjaimat. De nagyon tisztelem és szeretem azokat a történészkollégáimat is, akik a másik utat választották, és leginkább a szakmát szólítják meg. Kiváló balatoni helytörténészeket ismerek, azonban ezekkel a rövidebb írásokkal én egy másik műfajt képviselek. Én is a történeti igazsághoz tartom magam, bár egy ilyen szikár szövegben talán sokszor nehezebb, mint egy tízoldalas tanulmányban. Természetesen nekem is vannak komoly nyelvezetű, szakmai munkáim, de ezek mellett felvállaltam azt a jó értelemben vett népművelést is, amely valóban több generációhoz és a történelem iránt érdeklődő vagy csak a témáról olvasni szerető közönséghez eljuthat” – foglalja össze Kovács Emőke, amikor szóvá teszem, hogy mekkora élmény volt szakember tollából ilyen alázattal szerkesztett, közérthető szövegeket olvasni.

A Balatoni impressziók a tó és környéke múltjának érdekes vetületeit tárja fel, beleláthatunk a hajózás történetébe, a tavi fényképészet kezdeteibe, a 19. századi fürdőkultúra létrejöttének és a balatoni gyógymódok vagy a viharjelzés kidolgozásának epizódjaiba. De külön élmény, hogy nemcsak az olyan ismert művészek balatoni kötődéseit boncolgatja, mint például Krúdy Gyula, Karinthy Frigyes, Borsos Miklós vagy Egry József, hanem olyan kivételes emberek alakját is felidézi, mint Ramassetter Vince, Szekrényessy Kálmán vagy Louis Flament.

Sümeg Széchenyijeként is emlegetik Ramassetter Vincét (1806–1878), ugyanis a borász-kékfestő önzetlensége indította el Sümeg városát a polgárosodás útján. „Alapított reáliskolát, hogy jó iparos és becsületes kereskedő legyen a magyar fiú.

Adott rá harmincezer forintot. Alapított felső leányiskolát, hogy derék mívelt asszony legyen a magyar leány. Adott rá húszezer forintot s odaadta lakóházát, az is annyit ért. Adott a városnak téglagyárat nagy telekkel, építsen szép új városházát. Alapított kórházat húsz ágyra s adott hozzá nagy telket és 180 holdas gazdaságot majorbeli épületekkel. Alapított cseléd-ösztöndíjat és szegény lányok számára kiházasítási alapot. Édes felesége nevének emlékére megalapította a Zsófia óvodát… Gyermekei korán elhaltak, rokonai nem voltak a közelében. Hagyott ugyan ezekre is, jó módban hagyta ezeket is, de borüzletében úrrá tette pinczemesterét és üzletvezetőjét: ezek dolgoztak, fáradoztak, szerezték a vagyont velem együtt – őket illesse szép örökség. Legyen igazság a házamban akkor is, amikor én már nem élek. Bölcs volt a halálban is” – írja róla Eötvös Károly A balatoni utazás vége című művében.

Szekrényessy Kálmán (1843–1923) dzsidáskapitány, repülőgép-konstruktőr volt az első magyar úszó, az első magyar sportlapalapító, több sportág hazai meghonosítója, és a nevéhez fűződik a kerékpár és az erőgép szavunk megalkotása is. Egy évszázad távlatából is érdekes figura: orvostant és jogot hallgatott, majd önkéntes katona lett és a török hadseregben is szolgált. 1876-ban a Boszporuszon átúszott Európából Ázsiába, 1877-ben az Ázsiát Afrikával összekötő Szuezi-csatornát szelte át, 1879-ben pedig – a világon elsőként – átúszta a Boden-tavat. Ugyanebben az évben teljesítette a Tihany–Balatonfüred–Tihany dupla távot, 1880 augusztusában pedig a 17-18 fokos Balatonon kelt át, és aznap este a színkörben az ő darabját játszották Miért ússzák át a Balatont? címmel.

Louis Flament, azaz Flament Lajos (1862–1944) a versailles-i kertészeti főiskolán, majd ösztöndíjasként Angliában tanulta a parképítés és díszkerttelepítés praktikáit. Megbízták a budai Nádor-kert felújításával, majd a hároméves megbízatás után kertépítést vállalt az Andrássy grófok felvidéki birtokain is. Megszeretett egy magyar lányt, és többé nem tért vissza a hazájába. Kilenc gyermekük született. Flament Lajos szinte akcentus nélkül beszélt magyarul. 1891-ben a fürdőhelyet fejlesztő részvénytársaság meghívására érkezett Siófokra, később Keszthelyen, Bogláron és Balatonfüreden is vállalt munkát. A csodált siófoki angolparkból később tüzelőnek hordták el a fákat, és német védelmi állásokat létesítettek itt. Napjainkban a helyreállított Jókai park igyekszik megidézni a Flament által megálmodott kertet.

Ezek a kivételes emberek munkájukkal, kreativitásukkal, jókedvű és jó szándékú tenni akarásukkal mind értéket hagyományoztak az utánuk jövő nemzedékekre, és bár a történelem viharai sokuk nevét kisöpörték a köztudatból, ideje, hogy példájukat újra felemlegessük, és megfontoljuk azokat a víziókat és törekvéseket, amelyek mentén a Balaton természeti és kulturális örökségét védték és gazdagították. Ez a cél vezérli Kovács Emőkét is, amikor továbbmeséli ezeket a történeteket. Óhatatlanul egyfajta mítoszteremtést is eredményez ez a munka, amelynek nyomán olyan életutak és személyiségek példája sejlik fel, amely szervesen beépülhet egy-egy település identitásába, ugyanakkor a magyar művelődés- és kultúrtörténetben is méltó helyére kerülhet.

Fontos hangsúlyozni, hogy az itt bemutatott történetek mindegyike valós. Bár a történész megjegyzi, hogy nem tartja károsnak azokat az anekdotákat, amelyek az idők során beépültek a helyi legendáriumba, a szakmai hitelesség úgy követeli, hogy számba vegye az ismert tévhiteket is, kezdve attól, hogy sokanúgy tudják, Néró császár itt ölette meg a nagynénjét, egészen addig, hogy vannak, akik azt hiszik, a hekk balatoni hal. Például még útikönyvekbe is bekerült az az anekdota, hogy 1929-ben Karády Katalin és Winston Churchill Balatonfüreden találkozott, és erről Churchill Balatoni nyár címmel regényt is írt, melyet Karády vőlegénye, Újszászy István tábornok később bezúzatott. A valóság viszont az, hogy Karády nem Füredre, hanem mindig Földvárra látogatott, Churchill pedig sosem járt Magyarországon – mutat rá a történész.

De vannak itt jócskán hihetetlennek tűnő igaz történetek is: „Sass Brunner Erzsébet 1934-es Esti Balaton Gyenesdiás felől című festménye az egyik legszebb balatoni tájkép a magyar festészetben – ki gondolná, hogy Indiában született?” – teszi fel a kérdést könyvében Kovács Emőke.

Farkas Erzsébet 1889-ben látta meg a napvilágot Nagykanizsán. Sass Brunner Ferenc nagybányai alapokon nyugvó festőiskolájába ment tanulni. Beleszeretett a festőművészbe, hamarosan összeházasodtak, és 1910-ben született a lányuk, Brunner Erzsébet. Anya és leánya 1929-ben közösen indult el Indiába, az apa pedig Magyarországon maradt, Sümegen hunyt el az 1960-as években. G. Hajnóczy Rózsa Bengáli tűz című regénye örökítette meg a két nő történetét, miszerint egykor Indiában éltek, majd később magyarokká reinkarnálódtak, ezért újból visszatértek előző életük színhelyére. Germanus Gyula világhírű Kelet-kutató és felesége, Hajnóczy Rózsa Rabindranath Tagore Nobel-díjas költő meghívására került Indiába (nála vendégeskedtek a magyar festőnők is), és a Bengáli tűz című regényes útirajz az ott töltött évekről tudósít.

1935-ben Kínát érintve a festőnők Japánba utaztak, és számos indiai kiállítást követően Tokióban is tárlatot rendeztek. Itt jelent meg a Mystic India című kötet, amely méltatta munkásságukat, előszavát pedig Mahátma Gandhi és Rabindranath Tagore jegyezte.

1938-ban a Hawaii-szigeteken keresztül jutottak el az Egyesült Államokba, októberben már Angliában nyílt kiállításuk, itt rövid időre a magyar családjukkal is találkoztak, majd visszatértek Indiába. A második világháború idején – ellenséges ország állampolgáraként – angol fogolytáborba kerültek Nepálba.

Sass Brunner Erzsébet 1950-ben hunyt el, lánya 1955-ben kétéves zarándokútra indult, meglátogatta a híres thaiföldi, nepáli, ceyloni kegyhelyeket. Elkötelezett segítője volt a tibeti menekülteknek, 1959-ben – első európaiként – megfestette a dalai láma portréját. Minden elnyomást és diktatúrát elítélt, kiállt az 1956-os forradalom és szabadságharc mellett, ezért a magyar kultúrpolitika hosszú ideig nem is akart tudomást venni a két festőnő indiai sikereiről. Brunner Erzsébet 2001-ben hunyt el Delhiben.

A napfényes múlt és a sikerek felidézése között súlyosabb sorsokat is felvillant a könyv, Ify Lajos, Földváry Miksa, Péczer Sándor vagy Vaszary Gábor meg nem alkuvásai és tragédiái mellett a keszthelyi fehér emberhez kötődő bátorságtörténetet is megismerhetjük. Az 1956-os forradalom idején a keszthelyi Georgikon diákjai úgy gondolták, hogy a szabadság pár napjának dicsőségét szoborállítással örökítik meg. Marinkay István egykori recski rab épp Hévízen volt gyógykezelésen, és kérésükre Oravecz Istvánról, aki jelenleg Steve Oraveczként Új-Mexikóban él, mintázott egy szoboralakot. 1956. november 1-jén éjszaka készült el a gipszszoborral, a zászlót tartó „fehér embert” magas téglaoszlopra helyezték, és a keszthelyi Fő téren állították fel. A talapzaton örökmécses égett, és egy felirat állt: „1956. október, az elesetteknek az élők, akik talán holnap halnak meg a szabadságért...” A fehér ember 1957 januárjáig állhatott ott, most a keszthelyi Balatoni Múzeum őrzi relikviaként. Ez volt az egyetlen emlékmű, amelyet a szabadságharc alatt az elesett forradalmárok tiszteletére emeltek.

Fekti Vera: Csónakkikötő (olaj, vászon, 60 × 80 cm, 2015)

Kovács Emőkét arról is kérdeztük, hogy az ember és a tó kapcsolatának volt-e egyfajta aranykora vagy olyan időszaka, amit mai szemmel nézve akként értelmezhetünk. Mint kifejtette, a fürdőkultúra a 19. század közepétől szép lassan fejlődött ki a tó partján, és az igazi virágkor a két világháború között köszöntött be. „Ha kiemelkedő időszakokat keresünk, láthatjuk, hogy a magyar történelem egyébként is felívelő korszakai, például a reformkor vagy a dualizmus ideje a tó történetében is egy felívelő szakasz. Egyetlen kivétel van: a trianoni békediktátum utáni évek. Az ország elveszítette a magaslati fürdőhelyeinek jórészét, a Balaton esetében viszont ez az időszak fejlődést hozott. Például a klebelsbergi kultúrkoncepciónak is része lett a Balaton felfuttatása, kormányzati szinten is megjelent a Balaton központi módon való kezelése: hitelekkel támogatták a balatoni villavásárlást, kedvezményeket adtak balatoni nyaralásra, filléres vonatokat indítottak, országos propaganda szorgalmazta, hogy mindenki a Balatonhoz menjen nyaralni. Turisztikai szempontból ez felfutás volt, de az őslakosok életébe számtalan problémát hozott, és egyfajta túlterheltséget okozott a tónak” – összegezte. Mint rámutatott, 1945 után a régió történetében is óriási a hasadás, aminek mai napig érződnek a hatásai, a rendszerváltás után a Balaton nagyon nehezen tudott magára találni. Úgy látja, a települések mostanra kezdik megtalálni a múltjukat, amire az identitásukat is építhetik, de ez még nem jelenti azt, hogy kialakult volna egy egységes koncepció. Bár sajátos egységet alkot a régió, a tó térsége eleve három megyéhez tartozik, és a történész szerint érdemes volna nagyobb hangsúlyt fektetni az épített örökség és a természeti örökség védelmére. Mint mondta, a kötettel is épp ezekre az értékekre igyekezett jobban rávilágítani.

Könyvében emléket állít dr. Zákonyi Ferencnek (1909–1991) is – mint írja, ha létezne olyan tudományág, hogy balatonológia, amely a Balaton szinte minden aspektusával foglalkozik, akkor ennek Zákonyi lett volna a fő képviselője. Kovács Emőke példaképként tekint e nagy tudású helytörténészre, értékmentőre, kultúraközvetítőre. A róla szóló részben idézi Tüskés Tibor szavait, melyeket a Balatoni impressziók című kötet minden története visszaigazol: „A Balaton több mint egy édesvizű tó, mint egy állóvíz, a Balaton lélek, szellem, kultúra, esztétikai érték, a szellemi tájhaza része.”

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2019. augusztus 3-i számában.)

Bonczidai Éva | "Fogva tart ez a táj" – Fekti Vera képeiről

Akvarelljein a változó fényeket, a sokarcú és sokszínű Balaton varázsát ragadja meg. Az itt megjelenő színek és formák nem csupán a táj ritmusát képezik le, hanem a lélek rezdüléseit, a teremtő napfényes játékos kedvét vagy borongós megbékéléseit is.