(A szóbúvárkodás unokámmal sorozatból)
Egyszer úgyis agyonütöm – mondja Alida apja
és nagyszülője szinte egyszerre,
amikor kétévesen, tanulva
a szavakat, az élet dolgait, a jelzőkre
specializálódva, anyja után mindenre
rákérdez. – Egyszerű, én azt hittem, kétszerű –
volt egyik kedvence anyjának is,
bosszantva a körülötte lévőket.
Közben anyám riadt arcára gondoltam,
amikor kissé eltolódó szótanulásom,
kincskeresésem s beszédbe elegyedésem
későbbi fázisában a már-már az ételek
iránt mutatott közömbös és finnyás
magatartásom miatt orvoshoz vitt.
Ott a nagy „locsi-fecsi”, elnézve a szemüvege
fölött, azt javasolta, hogy ne adjanak enni
legalább egy hétig, én meg közben döntsem el,
az élet mellett döntök, vagy a „megdöglést”
választom. S közben ilyeneket mormolt
irányomba: nagy játékos, színész, lehet,
hogy költő lesz belőle. De a végső
diagnózis az Elmebeteg! volt.
Ez utóbbit anyám Elmehetnek! hallotta,
ezért gyorsan – abban a reményben,
öszvéri makacsságomat kivéve
nagyobb bajom nem lehet – a buszra
sietett velem. S többet nem
feszegette a témát.
A betegség újabban
unokánknál – az élet „búvópatakja”
ki tudja melyik ágának, a velünk született
szokások és devianciák, az örökölhető gének
és DNS-ek ki tudja hányféle köztes mutánsának
mellékágaként – fura, tudálékos-érdeklődő
voltán túl a Z nemzedék kézzel
fogható tünetegyüttesével párosul.
Példának okáért: nem elég, ha a játszóteret
nem labdája előrángatásával és mutogatásával
jelzi, mint a sétát provokáló, a pórázt
a szájában hozó tacskók vagy értelmesebb
pincsik és foxterrierek, hanem tisztán
és érthetően a „játszóterezni akarok!”
paranccsal, máskor meg az almaszörp-
fogyasztás előtt új megjegyzésekkel áll elő,
pl. hogy „lédús” almából készült-e.
A helikopter, a frizura, a brokkoli
és a narancssárga már régi ismerősök nála,
s minekutána választ kap a kérdéseire,
kezdi el fogyasztani az eléje
rakott ételt, italt. Visszakérdez akkor is,
ha nem kap kielégítő választ,
vagy netán füllentésre gyanakszik:
ajaj, Badoya, ajaj – a Badoya személyem feletti
aggódásának szól, közös találmány,
s a nevek többségéhez hasonlatosan,
ritka kivétellel, jelentése máig ismeretlen,
– ilyenkor arcocskájába borulva
hosszasan sopánkodik fölöttem.
Persze van olyan is,
hogy a máris kialakulófélben lévő gyerekkori-
serdülőkori kóros megnyilvánulások új
változatánál maradjunk, s jobb híján
Windows-betegségnek nevezhetnénk,
amolyan „szó fönnakad, lehelet megszegik” szitu,
tekintet a távolba réved, szóval elfárad,
s „lefagy”. De nála ez csak néhány
másodpercig tartó tevékenységkiesés,
aztán a rövid relax után ismét le-,
illetve „feltölt”.
Múltkor ismét játszásra, ugratásra alkalmas
időt fogtunk ki. – Ali, gyere gyorsan, szólítom,
s nézd, nézd, egy baszk bácsi, s nézd, mi van rajta?!
jön, s már érzi a beugratóst: – Egy baszk bácsi? – kérdezi.
– És mi van rajta? – próbálok árnyalni.
– Maszk – mondja, szinte hibátlanul,
s mintha minden szavát értené,
az összes mögöttes tartalmakkal,
melyek közül a leglényegesebbet,
a nyelvtörőt kapja ki: „Egy baszk, maszkban” –
ismétli utánam, majd megszakítván a diskurzust,
míg szobácskájáig nem ér, sopánkodva,
szinte sírós hangon nyöszörgi „a refrént”,
amolyan diagnózisként: ajaj, Badoya, ajaj Badoya…
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2023. novemberi számában)
Gion Nándor a vajdasági magyar irodalom neoavantgárd törekvéseinek egyik szuverén tehetségeként tűnt fel a hatvanas évek elején, a ma már irodalomtörténeti jelentőségű újvidéki Új Symposion folyóirat alkotói körében. Kísérletező kedve azonban nem korlátozódott az újszerű formatechnikák kialakítására, hanem konfliktushelyzeteket is bátran vállalva törekedett a vajdasági magyar élet történelmi múltjának és mindenkori jelenének az ábrázolására, azoknak a személyes sorsokat alakító társadalmi folyamatoknak a kegyetlen valósághűséggel való megjelenítésére, melyek az élet útját alakítják.
A regény címe morbid és megdöbbentő. Ugyan mi az, amiért megérné meghal ni? Az antikvitásban, a romantikában, a hazafias eufória közepette léteztek olyan eszmék, amelyek szerint az önfeláldozás erkölcsileg méltányolt cselekedetnek számított, de akkor is úgy, ha más áldozta fel az életét valamiért. De miért áldozná életét bárki is a jelenben?
Mint egy segélykiáltás, úgy törnek fel a női lélek legmélyéről Póda Erzsébet melankolikus történetei. Ez a karcsú kötet mérhetetlen súllyal telepszik az olvasóra, a sorok felfejtése közben mellkasunkon érezzük az erőszak és az agresszió nyomását. Ez a fojtogató atmoszféra árad a kötetegészből, emiatt észleljük úgy, hogy ennek a könyvnek mélyfekete az alapszíne.
Hogyan érkezik? A sokszor föltett kérdésre van egy átírt tréfából merített válaszom. Egy-két órával éjfél után zörgetnek Károly bátyánk ablakán. Az öreg még mély álmát fogyasztja, de nagy nehezen megébred, föltápászkodik, kinéz, kiszól, ki az, kérdi. Én vagyok, Károly bá’. Van-e bíbor tintája? Az öreg elkanyarítja a szót, kihajít valami kézre állót az ablakon, majd visszafekszik.
Eddig ismeretlen felvidéki szerző könyve – ezzel az ajánlással kaptam kézhez Szigety Péter Birinéninek szeretettel című művét. Izgatott voltam, ugyanis fogalmam sem volt, mire számíthatok, s az első gyors átlapozás után kíváncsiságom még inkább fokozódott. Az viszont már akkor biztosnak tűnt, hogy különös könyv akadt a kezem ügyébe.
„Hogyan lesz erőnk a jövő kihívásaival szembenézni? Minden eszköz megadatott: kell hozzá költészet, történet, szeretet. Utána jöhet a tudomány” – olvashatjuk Bonczidai Éva sorait a Magyar Kultúra magazin novemberi, erő tematikájú lapszámának beköszöntőjében. Az erős ember ismérvei, a különféle erőforrásaink, valamint az emberi erő jóra való felhasználásának módozatai mellett az Erő lapszám legfontosabb kérdései tehát e három – hatványozottan hátrányos helyzetű – kulcsfogalom köré épülnek.
Az Animus Kiadó 2007 óta adja ki a skandináv krimik sorozatot, amelynek népszerűsége mind a mai napig töretlen. A sorozatban elsőként az izlandi Arnaldur Indriðason Kihantolt bűnök című regénye jelent meg, s az az óta eltelt tizenhat évben százhatvannál is több címszóval ajándékozták meg a műfaj rajongóit. A legtöbb szerző svéd, norvég és izlandi nemzetiségű, de akad közöttük néhány dán és finn is.
Bela Durancinak, „Szabadka első okleveles művészettörténészének” (Bács, 1931 – Szabadka, 2021) neve egyformán ismert mind a szerb, mind a magyar művészeti körökben, hiszen mind a két nyelven számos könyve, művészekről írt monográfiája, kiállításmegnyitója, katalógusa és folyóiratokban közölt szakcikke jelent meg, s az általa rendezett kiállítások száma is impozáns.
Minden egyes, a helyi regionális történelem egy-egy darabját kiszínezni kívánó kiadvány megjelenése valóban fontos és kívánatos, kiváltképp napjainkban. Éppen ezért nem csupán a felvidéki magyar cserkészmozgalom, hanem a Rimaszombat története iránt érdeklődő számára is érdekes és inspiráló lehet a Lilium Aurum kiadó gondozásában megjelent, A cserkészliliom peremvidéki szirmai című kötet, amelyben a szerző, Gaál Lajos, a 110 éves rimaszombati cserkészet krónikáját tárja elénk.
A huszonöt éves Petőfi Sándor Föltámadott a tenger című versét 1848. március 30-án, a Pesten újra elkezdődött forrongások hatására írta meg, az egész nemzeti közösség szószólójaként. Földrengésszerű változást írt bele egyetlen képbe, egy új világrend eljövetelét hirdetve. Tömegeket mozgatott meg szuggesztív költői erejével, költészetének máig tartó ereje magyarságtudatunk része, nemzeti önazonosságunk, sőt önmeghatározásunk részévé is vált.