2023. december 06., 10:48
(A szóbúvárkodás unokámmal sorozatból)
Egyszer úgyis agyonütöm – mondja Alida apja
és nagyszülője szinte egyszerre,
amikor kétévesen, tanulva
a szavakat, az élet dolgait, a jelzőkre
specializálódva, anyja után mindenre
rákérdez. – Egyszerű, én azt hittem, kétszerű –
volt egyik kedvence anyjának is,
bosszantva a körülötte lévőket.
Közben anyám riadt arcára gondoltam,
amikor kissé eltolódó szótanulásom,
kincskeresésem s beszédbe elegyedésem
későbbi fázisában a már-már az ételek
iránt mutatott közömbös és finnyás
magatartásom miatt orvoshoz vitt.
Ott a nagy „locsi-fecsi”, elnézve a szemüvege
fölött, azt javasolta, hogy ne adjanak enni
legalább egy hétig, én meg közben döntsem el,
az élet mellett döntök, vagy a „megdöglést”
választom. S közben ilyeneket mormolt
irányomba: nagy játékos, színész, lehet,
hogy költő lesz belőle. De a végső
diagnózis az Elmebeteg! volt.
Ez utóbbit anyám Elmehetnek! hallotta,
ezért gyorsan – abban a reményben,
öszvéri makacsságomat kivéve
nagyobb bajom nem lehet – a buszra
sietett velem. S többet nem
feszegette a témát.
A betegség újabban
unokánknál – az élet „búvópatakja”
ki tudja melyik ágának, a velünk született
szokások és devianciák, az örökölhető gének
és DNS-ek ki tudja hányféle köztes mutánsának
mellékágaként – fura, tudálékos-érdeklődő
voltán túl a Z nemzedék kézzel
fogható tünetegyüttesével párosul.
Példának okáért: nem elég, ha a játszóteret
nem labdája előrángatásával és mutogatásával
jelzi, mint a sétát provokáló, a pórázt
a szájában hozó tacskók vagy értelmesebb
pincsik és foxterrierek, hanem tisztán
és érthetően a „játszóterezni akarok!”
paranccsal, máskor meg az almaszörp-
fogyasztás előtt új megjegyzésekkel áll elő,
pl. hogy „lédús” almából készült-e.
A helikopter, a frizura, a brokkoli
és a narancssárga már régi ismerősök nála,
s minekutána választ kap a kérdéseire,
kezdi el fogyasztani az eléje
rakott ételt, italt. Visszakérdez akkor is,
ha nem kap kielégítő választ,
vagy netán füllentésre gyanakszik:
ajaj, Badoya, ajaj – a Badoya személyem feletti
aggódásának szól, közös találmány,
s a nevek többségéhez hasonlatosan,
ritka kivétellel, jelentése máig ismeretlen,
– ilyenkor arcocskájába borulva
hosszasan sopánkodik fölöttem.
Persze van olyan is,
hogy a máris kialakulófélben lévő gyerekkori-
serdülőkori kóros megnyilvánulások új
változatánál maradjunk, s jobb híján
Windows-betegségnek nevezhetnénk,
amolyan „szó fönnakad, lehelet megszegik” szitu,
tekintet a távolba réved, szóval elfárad,
s „lefagy”. De nála ez csak néhány
másodpercig tartó tevékenységkiesés,
aztán a rövid relax után ismét le-,
illetve „feltölt”.
Múltkor ismét játszásra, ugratásra alkalmas
időt fogtunk ki. – Ali, gyere gyorsan, szólítom,
s nézd, nézd, egy baszk bácsi, s nézd, mi van rajta?!
jön, s már érzi a beugratóst: – Egy baszk bácsi? – kérdezi.
– És mi van rajta? – próbálok árnyalni.
– Maszk – mondja, szinte hibátlanul,
s mintha minden szavát értené,
az összes mögöttes tartalmakkal,
melyek közül a leglényegesebbet,
a nyelvtörőt kapja ki: „Egy baszk, maszkban” –
ismétli utánam, majd megszakítván a diskurzust,
míg szobácskájáig nem ér, sopánkodva,
szinte sírós hangon nyöszörgi „a refrént”,
amolyan diagnózisként: ajaj, Badoya, ajaj Badoya…
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2023. novemberi számában)
