A történelemfilozófia egyik sarokpont jellegű kérdése, hogy mekkora szerepük van az egyes embereknek, az egyén(iség)eknek az őket érintő események alakulásában, és ugyanők mennyire állnak tehetetlenül a (nagy horderejű) társadalmi folyamatok örvénylésével szemben; másképp fogalmazva – és így már teológiai dimenziót kap a dilemma – milyen viszonyban áll a személy szabad akarata életének fejleményeivel, elválasztható-e a bejárt út milyensége a körülötte minden pillanatban változó világ aktuális állapotától, még egyszerűbben: mekkora hatása lehet az embernek saját sorsára? Mindebből a felvetésből, illetve a szemlélet megfordításából következik az a kérdés is, hogy mennyire ismerhetjük meg egy letűnt kor, korszellem egészét a benne élő személyek életútjainak vizsgálatával.
Silling István Bácskai emlékezések című elbeszéléskötetét olvasva nem feltétlenül kapunk egyértelmű választ (léteznek egyáltalán ilyenek?!) a felvázolt kérdésekre, ám a könyvnek épp ez az egyik fő erénye. Az író a levéltári adatokat (innen a kreatív, nyelvújító alcím: Levéltáriádák) gazdag, de a múlthoz hű képzelettel varázsolta kerek történetekké, amelyek egyes emberek boldogulását követik végig, mégis többről szólnak ennél, hiszen az orvos, a cseléd, a lezüllött patikusfiú, a korán megözvegyült polgárasszony stb. sorsán keresztül egy múltbéli miliőt ismerünk meg, annak embereivel, tereivel, szokásaival, felfogásával, magas- és közkultúrájával, erkölcsével, hatalmi változásaival együtt. „A jó levéltáros életet varázsol a levéltár által megőrzött, holt anyagba” – írja recenziójában Fekete J. József, rámutatva Silling művészi eljárásának lényegére, bonyolult belső egyensúlyára: a fókuszban mindig az egyes ember és szűkebb-tágabb családja áll, míg a könyv összképe egy részletgazdag korképet fest meg, rámutatva az egyén és a társadalom életének szétválaszthatatlan, elementáris összefonódására.
Ezeknek az egyéni és családtörténeteknek a helyszíne a címben is vállalt módon Bácska, szűkebben a sokszínű, soknemzetiségű és sokvallású Nyugat-Bácska és túlnyomórészt annak néhány – az avatott és helyismerettel rendelkező olvasó számára meglehetősen könnyen beazonosítható – települése. A narrátori intenció azonban túlmutat ezen a helyábrázoláson, Silling István felváltva használ háromféle megjelölési módot.
A Bácskai emlékezésekben egyfelől és leggyakrabban felbukkannak konkrét városnevek (Zombor, Apatin, Palics, Zágráb, Fiume stb.); egyes helyszínek neve nem minden esetben jelenik meg kimondva, csak közvetve, mert könnyen felismerhetővé válnak a bennük található jellegzetes épületek, utcák, intézmények stb. (Bajai úti magándíszkert, Duna menti sörgyár, a környék első magánzenedéje…) révén; a harmadik típusú helymegjelölés az író nyelvi kreativitásának eredményeként egyfajta elemelt, mitologikus térbe helyezi a történéseket, így jelenik meg Szilfás, Kéményes, Nádasd stb. A háromféle helymegjelölés többnyire párhuzamosan működik a szövegekben, ám utóbbi módszer folyamatosan arra hívja fel a figyelmet: a történet szimbolikusan is olvasható, abban az értelemben, hogy nem a pontos hely és a megtörtént, konkrét eset a fontos, hanem annak jelképes ereje, önmagán való túlmutatása, emberi (sors)mintázata. Szorosan kapcsolódik ehhez az elemeltséghez az időbeliség művészi elmosása, ugyanis, bár a cselekmények ideje – ugyancsak könnyen beazonosítható módon – csekély kivétellel a huszadik század első felére tehető, az író nem hangsúlyozza túl ezt a vonatkozást, és a precíz datálásnál sokkal nagyobb hangsúlyt fektet az eseményre – az emberi cselekvésre vagy történésre mint jelenségre.
Az időbeliség szempontjából fontos kiemelni a könyv azon vonulatát, amelyből bevezető gondolataim is származnak. Az egyes elbeszéléseknek egyfajta félig-meddig elhallgatott, jobban mondva fel-felvillantott háttértörténetét képezi a zavaros, olykor vérzivataros huszadik század, amely akár a cselekmény előterébe is kerülhet, annak közvetlen formálójává válhat, mint például a Bácskai változások vagy Az orvos expozíciójában. Ha nem is minden szöveghely esetében ennyire erőteljesen, de Silling finom írói eszközökkel az egész könyvön át végigviszi annak a kettősségnek a sejtetését, hogy az esendő (nyugat-bácskai?!) ember egyszerre van kiszolgáltatva saját jó vagy rossz belső természetének és tőle független, nála nagyobb, élő vagy holt testén átlépő erőknek. „Vékony hajszálon himbálóztam sokáig. Kötéltáncosként egyensúlyoztam a semmiben” – áll a könyvet lezáró, megrendítő hangvételű Vissza című szövegben, és a gondolatot úgy is olvashatjuk, mint annak az embernek az esszenciális vívódását, aki a társadalmi kitettség árnyékában próbálja kézben tartani saját sorsát.
Silling István könyvétől elválaszthatatlan a művészet- és kultúrtörténeti szempont, az egyes elbeszélésekben felbukkannak művészek és alkotások, illetve tudományágak pártolói – festők és festmények, építészek és épületek, színészek, zenészek, könyv és levéltári dolgozók, numizmatikusok stb. –, jelezve egyrészt az író művészethez és kultúrához ragaszkodó szemléletét, másrészt az ábrázolt kor, különösképp az abban megjelenő polgári világ ilyetén értékrendjét. Nem véletlen, hogy a Bácskai emlékezések borítóját és belíveit a zombori származású Juhász Árpád festőművész alkotásai díszítik, a festmények és grafikák a szövegekkel összeolvasva gazdag jelentéstöbbletet kölcsönöznek a könyvnek, miközben önálló műként való megcsodálásuk is értéket képvisel – a remek érzékkel válogatott Juhász-képek összművészeti élménnyé teszik a kötetet.
Mindeközben a Bácskai emlékezések ízig-vérig levéltáriáda marad. A történeteket az ebből az újonnan megalkotott formátumból fakadó feszültség működteti, amely az elbeszélői mód és az elbeszélt történet, a kollektív emlékezés tárgyának drámaisága között izzik. Silling ugyanis szépírói szerepe mellett megmaradt tudósnak is, aki nem érzelgősködik vagy lamentál egy-egy eset felett: szinte tudományosan precíz, leíró, dokumentarista prózával jegyzi le a megtörténtet – jellemzően tragikumot –, azzal a művészi felismeréssel, hogy a világnak ezen a szegletén maguk a megörökített életutak, a levéltári adatokból kirajzolódó szövevényes, ritkán derűs, sokkal gyakrabban fájdalmas és többnyire végzetes események jelentik a mindennapok velünk élő, túlterhelt, túltermelt történelmét – és katarzisát.
Silling István: Bácskai emlékezések. Grafoprodukt, 2023
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2023. novemberi számában)
Egyszer úgyis agyonütöm – mondja Alida apja
és nagyszülője szinte egyszerre,
amikor kétévesen, tanulva
a szavakat, az élet dolgait, a jelzőkre
specializálódva, anyja után mindenre
rákérdez. – Egyszerű, én azt hittem, kétszerű –
volt egyik kedvence anyjának is,
bosszantva a körülötte lévőket.
Gion Nándor a vajdasági magyar irodalom neoavantgárd törekvéseinek egyik szuverén tehetségeként tűnt fel a hatvanas évek elején, a ma már irodalomtörténeti jelentőségű újvidéki Új Symposion folyóirat alkotói körében. Kísérletező kedve azonban nem korlátozódott az újszerű formatechnikák kialakítására, hanem konfliktushelyzeteket is bátran vállalva törekedett a vajdasági magyar élet történelmi múltjának és mindenkori jelenének az ábrázolására, azoknak a személyes sorsokat alakító társadalmi folyamatoknak a kegyetlen valósághűséggel való megjelenítésére, melyek az élet útját alakítják.
A regény címe morbid és megdöbbentő. Ugyan mi az, amiért megérné meghal ni? Az antikvitásban, a romantikában, a hazafias eufória közepette léteztek olyan eszmék, amelyek szerint az önfeláldozás erkölcsileg méltányolt cselekedetnek számított, de akkor is úgy, ha más áldozta fel az életét valamiért. De miért áldozná életét bárki is a jelenben?
Mint egy segélykiáltás, úgy törnek fel a női lélek legmélyéről Póda Erzsébet melankolikus történetei. Ez a karcsú kötet mérhetetlen súllyal telepszik az olvasóra, a sorok felfejtése közben mellkasunkon érezzük az erőszak és az agresszió nyomását. Ez a fojtogató atmoszféra árad a kötetegészből, emiatt észleljük úgy, hogy ennek a könyvnek mélyfekete az alapszíne.
Hogyan érkezik? A sokszor föltett kérdésre van egy átírt tréfából merített válaszom. Egy-két órával éjfél után zörgetnek Károly bátyánk ablakán. Az öreg még mély álmát fogyasztja, de nagy nehezen megébred, föltápászkodik, kinéz, kiszól, ki az, kérdi. Én vagyok, Károly bá’. Van-e bíbor tintája? Az öreg elkanyarítja a szót, kihajít valami kézre állót az ablakon, majd visszafekszik.
Eddig ismeretlen felvidéki szerző könyve – ezzel az ajánlással kaptam kézhez Szigety Péter Birinéninek szeretettel című művét. Izgatott voltam, ugyanis fogalmam sem volt, mire számíthatok, s az első gyors átlapozás után kíváncsiságom még inkább fokozódott. Az viszont már akkor biztosnak tűnt, hogy különös könyv akadt a kezem ügyébe.
„Hogyan lesz erőnk a jövő kihívásaival szembenézni? Minden eszköz megadatott: kell hozzá költészet, történet, szeretet. Utána jöhet a tudomány” – olvashatjuk Bonczidai Éva sorait a Magyar Kultúra magazin novemberi, erő tematikájú lapszámának beköszöntőjében. Az erős ember ismérvei, a különféle erőforrásaink, valamint az emberi erő jóra való felhasználásának módozatai mellett az Erő lapszám legfontosabb kérdései tehát e három – hatványozottan hátrányos helyzetű – kulcsfogalom köré épülnek.
Az Animus Kiadó 2007 óta adja ki a skandináv krimik sorozatot, amelynek népszerűsége mind a mai napig töretlen. A sorozatban elsőként az izlandi Arnaldur Indriðason Kihantolt bűnök című regénye jelent meg, s az az óta eltelt tizenhat évben százhatvannál is több címszóval ajándékozták meg a műfaj rajongóit. A legtöbb szerző svéd, norvég és izlandi nemzetiségű, de akad közöttük néhány dán és finn is.
Bela Durancinak, „Szabadka első okleveles művészettörténészének” (Bács, 1931 – Szabadka, 2021) neve egyformán ismert mind a szerb, mind a magyar művészeti körökben, hiszen mind a két nyelven számos könyve, művészekről írt monográfiája, kiállításmegnyitója, katalógusa és folyóiratokban közölt szakcikke jelent meg, s az általa rendezett kiállítások száma is impozáns.
Minden egyes, a helyi regionális történelem egy-egy darabját kiszínezni kívánó kiadvány megjelenése valóban fontos és kívánatos, kiváltképp napjainkban. Éppen ezért nem csupán a felvidéki magyar cserkészmozgalom, hanem a Rimaszombat története iránt érdeklődő számára is érdekes és inspiráló lehet a Lilium Aurum kiadó gondozásában megjelent, A cserkészliliom peremvidéki szirmai című kötet, amelyben a szerző, Gaál Lajos, a 110 éves rimaszombati cserkészet krónikáját tárja elénk.