Helyőrség: „1956 egy nagy lelki születésnap volt”

2020. október 23., 06:19

„Csodálatos dolgok voltak a forradalomban.”; „Tíz óra körül lehetett. Sötét volt. Odajött egy férfi, egy rézdarabot tartott a tenyerében, és azt mondta, ez a Sztálin-szobor füle, és 100 forintért eladó.”; „Az Astoriánál hatalmas felfordulás fogadott, akkor láttam életemben először halottat. Újsággal takarták le.”; „Január elején elhatároztuk egy fiúval, hogy lelépünk.”; „Az osztrák csendőrök megöleltek bennünket, s rögtön vittek buszokkal Eisenstadtba” – ezek a mondatok nem egyetlen ember emlékei, hanem sokaké. Erős Kinga Szavakban lobog – Írók az 1956-os forradalomban címmel november elején megjelenő interjúkötetében tizenhárom írót, költőt kérdezett arról, mi történt velük 1956-ban.

Ágh István (1938, Felsőiszkáz), András Sándor (1934, Budapest), Bertók László (1935, Vése), Buda Ferenc (1936, Debrecen), Ferdinandy György (1935, Budapest), Gömöri György (1934, Budapest), Makkai Ádám (1935, Budapest), Nagy Pál (1934, Salgótarján), Papp Tibor (1936, Tokaj–2018, Budapest), Pomogáts Béla (1934, Budapest), Sárközi Mátyás (1937, Budapest), Szalay Károly (1929, Kecskemét) és Tóbiás Áron (1927, Szekszárd–2017, Budapest) válaszolt Erős Kinga kérdéseire. Múltidézéseikől kiderül, mi volt az írók és az Írószövetség szerepe a forradalomban, de az is, hogy évtizedek távlatából a sok emlék hogyan áll össze egyetlen nagy történetté. Az emlékezés sajátos mechanizmusa érhető tetten itt, amikor a tények mellett érzések, érzelmek törnek felszínre, a történelem nagy pillanatai mögött felsejlenek az egyéni örömök, félelmek, remények. A fegyelmezett és pontos szerkesztésnek köszönhetően író- és költőportrék rajzolódnak ki az emlékezésből – sajátos önarcképek ezek, melyekre ugyanaz a fény vetül: 1956 ragyogása. Ez a könyv sok történetet mondd el számtalan találkozási lehetőséggel, mi most ízelítőként adott címszavak alá szerkesztettünk néhány beszélgetésrészletet.

 

Ötvenes évek – „oda is ember kell”

 

Bertók László: Tizenöt éves koromban második osztályos csurgói gimnazista voltam. Hár­man voltunk fiúk, akik kis somogyi falvakból jöttünk, és így kerültünk egy osztályba. Közös volt bennünk, hogy általános iskola óta verseket írtunk. Az egyik fiú, Zsovár Jóska Iharosberényből, Varga Gyula pedig Véséről került el. Hamar egymásra találtunk, mutogattuk a verseinket egymásnak. Valamelyikünknek az az ötlete támadt, hogy alakítsunk egy irodalmi kört, és adjunk ki egy folyóiratot. Megalakítottuk az Arany János Irodalmi Kört – a dokumentuma is megvan, mert később, mikor megtalálták nálam, számmal ellátott bűnjel lett. Akkoriban nem lehetett diákköröket alakítani. Eb­ben az irodalmi körben mi hárman voltunk, és még három fiú csatlakozott hozzánk a fölsőbb osztályból. Hatan aláírtunk egy egyezséget, olyan pontot is beleírtunk, hogy ha valamelyikünk írása miatt bajba keveredik, annak segítségére sietünk. Ezt az ÁVÓ-nál aztán aláhúzták tintával. (…)

Bertók László portréja a Szép Versek című antológiában (1976) – Fotó: Csigó László/Forrás: Wikipédia

Szegény édesapám ösztönösen befeszült a kijárati ajtóba, andráskeresztként, Laci nem megy el, mondta. Anyám akkor összeesett, ezek meg azt mondták, miközben elővették a bilincset: megbilincseljük, azt akarja? Most őt akarták vagy engem, nem tudom, de egy idő után apám leengedte a kezét. Addigra a függönyözött autó már az ajtó előtt állt az udvaron, menetirányba fordulva. Engem beültettek hátulra, az egyik koma mellé, a másik meg elől a sofőr mellé ült. Nem tudom, mennyit mentünk, kérdeztem is, hova visznek. Egy büdös szót sem szólt egyik sem, nem is válaszoltak a kérdésemre. Kiszálláskor sikerült azonosítanom, hogy Kaposváron lehetünk. Egy nagykapu mögött álltunk, az evangélikus templom mellett, és emlékeztem annak a tornyára. Ott vallatással kezdték és mindenféle jegyzőkönyvvel. (…)

A magánzárkában huszonöt napig voltam. Volt azon egy etető, ebbe adtak ételt, volt ez a cirkli, ahol belestek, hogy ellenőrizzék, épp mit csinálok. Nem volt más, csak egy priccs, egy deszkából ácsolt fekhely pokróccal, ezenkívül semmi az égvilágon. Ablak sem volt rajta, éjjel-nappal égett a villany az ajtó fölött a sarokban. Ötkor volt az ébresztő és nappal nem volt szabad lefeküdni, csak ülni lehetett az ágyon. Ha előfordult, hogy az ember ledőlt, azonnal kivágódott az ajtó, mert leskelődtek, és akkor föl kellett pattanni, vigyázban állni előttük, és tizedes úrnak szólítani őket.

 

Buda Ferenc: Az Úristen minden lépésemet szemmel tartotta. Kifoghattam volna olyan nyomozókat is, akik agyonvernek és kidobnak az ablakon, vagy épp nyomorékká ütnek – mindkettőre akadt példa. Arról nem is beszélve, hogy egy kegyetlenebb bíró akár három-négy év letöltendő börtönbüntetést is kiszabott volna rám. (…)

Számomra még az volt rettentő kellemetlen, hogy íróeszközt nem volt szabad magunknál tartani. Ennek ellenére mindig sikerült beszereznem egy-egy ceruzát. Konkrétan emlékszem egy esetre. A tárgyalást megelőzően a hivatalból kirendelt ügyvéd lehívott beszélőre, írt a beszélgetésünkről egy jegyzőkönyvet tintaceruzával, aláírás céljából átnyújtotta, és vagy feledékenységből, vagy direkt nálam hagyta a tintaceruzát. Pont elfért a kezemben. Kettédolgoztuk, megosztottuk Lacival, mindkettőnknek lett ceruzája, tudtunk írni. Az elsőfokú ítélet meghozataláig engem nem töröltek az egyetemi hallgatók sorából, ezért bekérhettem egyetemi jegyzeteket. Ezek stencilezett jegyzetek voltak, elég nagy sorközökkel. Az evőkanál nyelét ék alakúra csiszoltam a vaságy szélén, s azzal ékírásszerűen be lehetett karcolni a szöveget a sorok közé, ami csak súrlófényben volt észrevehető. A tárgyalásomkor engedélyt kértem az engem kísérő fegyőrtől, hogy beszélhessek a kedvesemmel. Megengedte, félre is nézett, nem figyelt oda, hogy mit csinálok. Zakót viseltem, a kezét szépen bevezettem a zsebembe. Nem tudta elképzelni, hogy mit akarok, de megtalálta a papírt, és kivitte. Utóbb aztán vécépapírra is írtam, de azt hamar kiiktattam a használatból, mert nem volt praktikus. A nedvesség tönkretette. Végül megmaradtam a cigarettapapírnál. Kiváló anyag, a nedvességnek ellenáll, igaz, hogy csak az egyik oldalára lehet írni, mert áttetsző, de ha az embernek még jó szeme van, tűhegyesre csiszolt ceruzával egy szonettnyi verset rá lehet írni. Arra írogattam. Szabadulásomkor a zoknimban csempésztem ki. (…)

Állampusztán nem ingyen dolgoztunk. Igen ám, csakhogy erre-arra levonnak az ember pénzéből. Hiába dolgoztunk mondjuk nyár közepén akár 16 órát, a ruhakoptatást, fűtést, világítást, kosztot mind levonták, és furcsamód olyan pontosan kiszámították, hogy 102 forint 60 fillért kaptam kézhez. Ebből pont kijött a vasúti jegy ára Állampuszta megállótól a Debreceni Nagyállomásig. A hazatérésemet követően kényszerfóbia kísértett a szürke egyenruha miatt. Ha megláttam közeledni egy derék, ártatlan tűzoltót, akkor én átmentem a túlsó oldalra, mert még a közelségét sem szerettem. (…)

Buda Ferenc – Fotó: Bahget Iskander/Forrás: Wikipédia

A munkahelyem közelében helyezkedett el a rendőrkapitányság. Háromnegyed 9-kor kezet mostam, leporoltam magamat, és úgy, ahogy voltam, mezítlábas szandálban, rövidnadrágban, kicsit mészfoltos lábbal jelentkeztem a megadott ajtónál. Egy nagyon kedves, szívélyes rendőrnyomozó fogadott, civilben. Fölállt, kezet nyújtott, hellyel kínált, és közölte velem, hogy tudnak arról, hogy szeretnék visszakerülni az egyetemre, és ez nagyon jó hozzáállás. Kisvártatva azzal folytatta, hogy „örömmel segítünk is magának”. Ez már kezdett gyanús lenni. „Viszonzásul egy csekélységet kérnénk csak magától.” Elmondta: tudnak arról, hogy rendszeresen kijárok az egyetemre, találkozom a volt évfolyamtársaimmal. Bólintottam. „Annyi mindössze a kérésünk, hogy figyeljen jól, és időnként számoljon be nekünk arról, hogy miről folyik ott a beszélgetés.” Elpirultam, mint egy szűzlány. Nem tudtam megszólalni, miközben folytatódott a kedves, szívélyes rábeszélés. Annyit tudtam csak kinyögni, hogy nem. „De hát miért nem?” „Az egy másik szakma” – válaszoltam. Még egyszer kísérletet tett, hogy jobb belátásra bírjon. Feleslegesen – megmásíthatatlan döntést hoztam. Majd megváltozott hangon azt mondta, vegyem tudomásul, ott fogok megrohadni a malterosláda mellett. Megkönnyebbültem, és nagy vitézül azt válaszoltam, hogy oda is ember kell.

 

1956. október – „hirtelen mindenki minden fontos dologban egyetértett”

 

Ferdinandy György: Abban reménykedtem, hogy fölvesznek az egyetemre, s ez 1956-ban meg is történt. Hat hétig jártam az ELTE-re, francia szakra, aztán jött a forradalom. Már az egyetemen érzékeltem a változásokat. Heten voltunk francia szakon fiatalok, eljártunk az egyetemi gyűlésekre, ahol a nálunk idősebbek gyűléseztek, s arról beszéltek, hogy felvonulunk, tüntetünk, pontokba szedjük a követeléseinket. Különösebben nem rokonszenveztem ezzel a mozgalommal. A jelenlévők nálam pár évvel idősebbek voltak, és akkortájt nyertek felvételt az egyetemre, amikor engem is föl kellett volna venni. Nagyobbrészt a rokoni kapcsolatukon keresztül jutottak be az egyetemre, ez az igazság. Olyannyira nem szívleltem őket, hogy egyszer, amikor rám mutatott egy Szilvi nevű lány, mert buszos egyenruhában jártam be az egyetemistagyűlésekre, és azt kérdezte, mit szól ehhez a munkásosztály, akkor én rettenetes mérgesen azt üvöltöttem, hogy „Szarik rátok a munkásosztály!” Úgy éreztem, hogy ezek a hőzöngő csemeték az uralkodó osztályhoz tartoznak, míg mi, az egyetemen kívüliek, egész más világban élünk.

Ferdinandy György – Fotó: Kovács Attila

Az én kifakadásom pillanatnyi volt, mert október 25-én én már a legteljesebb mértékben a forradalom pártján álltam. Egyáltalán nem jutott eszembe, hogy ezt a forradalmat esetleg kisajátították volna olyanok, akik a régi rezsimhez húztak, mint ahogy én azt a diáktársaimról képzeltem. Nagyon gyors volt az átmenet, hiszen mindenki néhány nap alatt vált forradalmárrá. Nem úgy történt, hogy az ember arra készült, vagy hogy arra valami predesztinálta volna. Egyik pillanatról a másikra hirtelen mindenki minden fontos dologban egyetértett. Az utcákon, felvonulásokon, nagyjából mindenütt megnyilvánuló egyetértés ’56 napjaiban óriási élmény volt. Ha rágondolok, most is meghatódom. Azóta sem éreztem, hogy ennyire együtt vagyunk, és mind ugyanazt akarjuk. (…)

Az Astoriától hömpölygött a tömeg a Parlament felé, én is arra tartottam. Az Astoriánál volt egy oroszul jól beszélő diáklány az ELTE-ről, megkértük, magyarázza már el a ruszkiknak, hogy itt nem holmi fasiszták garázdálkodnak. Akkor kidugták a fejüket a tankokból az oroszok, majd ki is szálltak, és leültek a tank szélére, ez a lány pedig oroszul magyarázta nekik, hogy mi folyik a városban. Ezeket annyira meggyőzte, hogy végül erre a tankra többen is fölszálltak, és kikanyarodtak az Astoria előtt a Kiskörútra, hogy elinduljanak a Parlament felé. Akkor tört ki az az óriási lelkesedés, az az őrültség, hogy mindenki azt ordította, „Velünk vannak az oroszok!” Voltak ott teherautók is, én egy teherautóra szálltam fel, buszosok voltunk többnyire rajta. Mentünk a tank mögött, véges-végig, azon a részen, amit most Deák térnek hívnak, majd bekanyarodtunk az Országház elé, valamikor úgy 11 óra körül. Ott történt azután az a hihetetlen dolog, hogy bár mi egy orosz tankkal, és abban a hitben jöttünk, hogy megmondjuk, győztünk, mert velünk vannak az oroszok, egyszerre csak ránk zúdult a rettenetes gépfegyvertűz a háztetőkről. (…)

 

Gömöri György: Korán keltem, és reggeli után megkértem anyámat, csináljon néhány fehér-piros (a lengyel nemzeti színekből álló) kokárdát. Tudatosan vagy sem, de forradalmat játszottam: Petőfiék is kokárdákkal kezdték március tizenötödikét. A lengyelekkel való szolidaritás jól összeillett a saját demokratikus hagyományainkra való utalással; bár álmomban sem gondoltam volna, hogy estére kitör a forradalom, ösztönösen mégis a Pilvax kávéház ifjait utánoztam. Kilenc körül mentem csak be az egyetemre. Itt azzal a hírrel fogadtak, hogy a tüntetés nem fél háromkor, hanem háromkor indul, és nem a Bajza utcából, hanem a Petőfi-szobortól, vagyis a Piarista-ház, a bölcsészkar mellől. Ezt a határozatot előző éjszaka hozta meg a különböző egyetemek hallgatóiból villámgyorsan alakult egyeztetőbizottság. Néhány plakát a tüntetésről már ki is volt függesztve a bölcsészkari lépcsőházban. (…)

Gömöri György – Forrás: MTA BTK ITI/Wikipédia

Még nem volt fél három, de úgy látszott, az egész város tud a tüntetésről. Kiderült, hogy a rádió bemondta: visszavonták „a kivonulási tilalmat”, s akik esetleg otthon maradtak volna, azok is kimentek az utcára. A Vigadó tér megtelt emberekkel, a Petőfi-szobor körül nem volt talpalatnyi üres hely. A Piarista-ház északi oldala tele volt egyetemistákkal, mind újabb és újabb csoportok érkeztek, ott volt a Lenin Intézet, aztán megjött tömött sorokban, énekszóval a jogi kar, élén a kari DISZ-tikárral és rengeteg nemzetiszínű zászlóval. A Petőfi-szobor talpazatáról egyszerre felhangzott a „Talpra magyar!” – Sinkovits Imre, a népszerű fiatal színész szavalta. Fojtott csendben hallgattuk, de amikor Sinkovits a refrénhez ért, kitört a fergeteges „Esküszünk, / Esküszünk, hogy rabok tovább / Nem leszünk!” Mindenki vele zúgta a verset, mint száznyolc éve Pesten – ha nem is a Múzeum-kertben. Volt ebben a romantikus refrénben valami félelmetes, és ugyanakkor felemelő – nekem egy másik Petőfi-sor jutott eszembe róla: „Habár fölűl a gálya, / S alúl a víznek árja, / Azért a víz az úr!”

 

Ágh István: (…) már előtte mondták, hogy valakit agyonlőttek, és a tömeg akkora volt, hogy épp csak érzékelni lehetett az eseményeket. Annyira messze voltunk az épülettől, hogy a kerítésen keresztül be tudtunk menni a Múzeumkertbe. Ott különös dolog történt velem. Együtt jártunk egyetemre a későbbi külügyminiszter, Péter János lányával, Péter Katival, aki az egész napot velünk töltötte. Lövés dördült, Kati ijedtében hozzám bújt, és ettől a jelenettől, mit mondhatnék, izgalomba jöttem. Semmi más nem történt, mégis, ez a látszatra jelentéktelen epizód adta meg az erotikáját az én forradalmamnak. Éjfél körül a csapatban, kezükben puskával érkező Újpestiek hangjától zengett a környék: „Mi vagyunk az újpesti munkások!” Ott ment a Múzeum körúton egy század civil, puskás ember. Na, ez a forradalom, mondtuk, aztán szépen hazamentünk. (…)

Másnap reggel érkezett a hír: az orosz tankok a körtéren vannak. Kék kockás ingben siettem a körtérre, ahol a Fehérvár felől beiramló tankokat a tömeg téglákkal fogadta. Elképesztő nyüzsgés volt. Akkor jöttem rá, mi is az, hogy félelem, és mit jelent félni vagy nem félni. Nem bátorság vagy vakmerőség volt ez, hanem az érinthetetlenségnek valami különös, biztos tudata. (…)

A Kossuth téren barátkozó oroszokba botlottunk. Az emberek jókedvűen beszélgettek a katonákkal, semmi sem utalt arra, hogy hamarosan borzalmas dolgoknak leszünk szem- és fültanúi. A sortűzzel kapcsolatosan állandóan arról beszélnek, hogy kik és honnan lőttek. Véleményem szerint mindenhonnan, főleg a Földművelési Minisztérium tetejéről. Jogosnak tűnt a kérdés, hogy ki volt az a barbár, aki elkezdte a lövöldözést. Úgy emlékszem, lelőtték a tüntetők által ölelgetett orosz tankparancsnokot. Lehet, tévedek, úgy rémlik, hogy bumm, és egyszeriben beesett a tankba, akár el is bújhatott, nem tudom. (…)

Ágh István portréja a Szép Versek című antológiában (1987) – Fotó: Csigó László/Forrás: Wikipédia

A metró építése miatt volt ott egy óriási földhányás, ami szinte egy egész teret lefedett. Ez a földhányás védett meg egy ideig, amíg ránk nem jött a hátunk mögül egy tank. Először azt láttam, hogy befelé villog a fegyvercső, aztán fordult, fölcsapta a földet a fejünk fölé, és beterített minket a föld. Sokan voltunk ott, mert tényleg ez volt a legjobb búvóhely, amíg nem jött ez a tank. Olyanokra emlékszem, hogy a barátom rám ordít, ne emelgessem a fejemet. A szomszédom egyszer csak zökkent egyet, mert lelőtték, és meghalt. A lábamat ért sebesülésem után zsibbadást éreztem. Nem volt olyan rossz, mint amennyire az ember elképzeli, mert a fölizgatott lelkiállapot is befolyásolja a fájdalomérzetet. Az emberek próbáltak kimászni a rájuk ömlött föld alól, láttam, hogy harapják a füvet, kaparnak. Karcsi barátom, a szobatársam, nagyon észnél volt. Pedig neki a kezét lőtték el, annyira, hogy jókora húsrózsa nyílt ki belőle. Képtelen lettem volna arra, hogy magamtól menjek a lábamat ért sérülés okán. Karcsi vállalt engem, és rátámaszkodhattam. A legmegfelelőbb pillanatban indultunk el onnan, ha egy perccel is tovább maradunk, végünk van. Körülbelül húsz métert kellett megtennünk a 8-as számú ház kapujáig, ami nekem elképesztő erőfeszítésembe került, szinte ájultan értem oda. Ott azonnal el is kaptak bennünket, lekísértek a pincébe, ahol az óvóhelyen már egy felszerelt elsősegélynyújtó-helyet rendeztek be. Még konyakot is kaptam. Meglepett. Később kiderült, hogy valamiféle minisztériumi épület volt ez is, és a reprezentációs konyakot osztották fel a vérző emberek között.

 

Papp Tibor: A forradalom Pesten ért, akkor éppen ott dolgoztam. Az Irodalmi Újság volt az egyik lap, amit állandóan megvettem. (…) Amiből persze nem tudhatott meg mindent az ember, de azt legalább éreztem, hogy feszültség van. A munkások, akikkel együtt laktam, szintén érezték, hogy valami nem stimmel. Egy nálam idősebb, a világ dolgaiban jártasabb, több nyelven beszélő fiatalemberrel jó kapcsolatom volt, és emlékszem, hogy nem sokkal a forradalom előtt, az akkori Sörszanatóriumban, ahová ezzel a Venci nevű fiatalemberrel és még egy másik diákkal jártunk, egyszer csak azt mondja Venci: „Nagyon vigyázzatok, ha most valami zavargás lesz, ne keveredjetek bele!” Október 23-án bementem a gyárba, és tíz óra tájban jött egy lány, mondta, hogy a városban valami forrongás van. Milyen forrongás? Azt mondta, nem tudja. Mi, kiküldetéses szerelők, a gyárban tulajdonképpen vendégek voltunk, egy kicsit másképp viszonyultak hozzánk, mint egymáshoz. Ebédidőben leültünk kajálni, és arról kezdtünk el beszélni, hogy mi van, de senki nem tudta, csak azt, hogy állítólag feszült a helyzet. Eljött az öt óra, végre letettük a kalapácsot, felültem egy buszra, amelyik bevitt a Rákóczi út és a Nagykörút sarkáig. Ott olyan embertömeg volt, amilyet addig el sem tudtam képzelni. Hömpölygött a tömeg, és ment szépen a Nagykörúton keresztül a Dózsa György út felé. Amikor leszálltam a buszról, hallom: „Ruszkik, haza!” Azt hittem, elolvadok az örömtől, hogy ezt ennyi ember kiabálja. Akkor én is beléptem az emberfolyamba, és együtt haladtam velük a Sztálin-szobor irányába. Mire odaértünk, már azt mondhatnám, szinte tele volt a tér. Persze nem volt tele, csak sokan voltak, és le akarták dönteni a Sztálint. Szakmunkás lévén, rögtön kiabáltam, hogy „ne a hegesztőt, ne a rézhegesztő pisztolyt használjátok!” Nekem aztán az volt az egyik munkám ott, hogy emberkordont csináljunk, mert félő volt, hogy ha a tömeg ott marad és a szobor ledől, valakit agyonüt. Volt nálam egy kis notesz, abba beleírtam: „9 óra 27 perckor ledűlt a Sztálin-szobor”. (…)

Papp Tibor – Fotó: MTI/Czimbal Gyula

Ott voltunk viszont a Köztársaság téren, ahol a saját szememmel láttam, hogy a lövöldözést a házból kezdték, s nem a térről a ház felé. Mi ott bujkáltunk a fényképezőgéppel, mert a házból kegyetlenül lőttek mindenkire. Egyszer csak jön egy tank, elkezdik a házat lőni, mire azonnal kimenekültek az ávósok. Idővel csitult a helyzet, és mi máshová mentünk. Amikor visszajöttünk, hogy megnézzük, mi történt, már ott lógtak az ávósok, lábuknál fogva a fán. Azok az ávósok, akik a lövöldözést kezdték a házból. Nem tudom, hogy ezt miért nem hangsúlyozzák jobban.

 

Szalay Károly: Döbbenetes élményeim voltak. Többet megírtam már a regényeimben, de egyet-kettőt el kell még mondjak. Október 25–26. körül már folytak a harcok Csepelen is. Amikor reggel eljöttem, Csepel még abszolút nyugodt volt. Koraeste mentem vissza. A Szent Imre térről nyílt egy kis utca, azon keresztül kellett eljutnom a Guszev utcához, ahol laktam. A sarkon volt egy telek, ez a telek körbe volt véve kerítéssel, a kerítésen lyukak voltak, és onnan, a lyukakból lőttek, mégpedig minden valószínűség szerint ÁVH-sok. A másik oldalon, a házból, ablakokban elrejtőzve, a fák mögött mindenütt fölkelők voltak. Én gyanútlanul mentem volna be az utcába, mert amikor odaértem, épp nem volt lövöldözés. Egy öregasszony kiugrott a kapualjból és visszarángatott, majd rám szólt: „Nem látja, hogy lövöldöznek?” Amikor engem visszarángatott ez az öreg néni, egy fiatal, szőke hajú nő pont bement az utcába, és már nem tudtak neki szólni. Kiabálni talán kiabáltak. Világos felöltőben volt – eltalálták és összeesett. Irgalmatlan lövöldözés keletkezett erre, majd elhallgattak a fegyverek. Az ávósok valószínű elpucoltak másfele. A fölkelők pedig ott maradtak változatlanul, lövésre készen az utca másik oldalán. Én elkövettem azt az őrültséget, hogy odamentem a lányhoz – mert hasra esett, arccal a föld felé feküdt –, és megfordítottam. Ilyen hófehér arcot életemben nem láttam. Szegénynek nyilván az utolsó cseppig elfolyt a vére, mert vértócsában feküdt. Mint kiderült, valaki ismerte az ott lakók közül, egy egyetemista lány volt. (…)

Szalay Károly – Fotó: Bágya Rita/iroszovetseg.hu

Megdöbbentő volt az emberek mérhetetlen tisztessége. Én még ilyet életemben nem láttam. Például egy bolt üvegablakát betörte a légnyomás. Ott voltak az áruk. Az emberek jöttek, elvitték az árut, és betették a kirakatba a pénzt. Nem lehet elfelejteni, hogy volt tizennégy nap, amikor ez az ország az emberi tisztességnek a legmagasabb fokán állt. Ezt tartom a legfontosabbnak az ’56-os tanulságokból, mert ezek olyan tények, amelyek örök életre megmaradnak. Azt kellett felismernem, hogy a nemzeti összetartás azonos valamiképpen a mérhetetlen emberi tisztességgel is. Ennek voltam a tanúja ’56-ban.

 

Határátkelés – „Maguk is szalonnáért mennek?”

Sárközi Mátyás: A barátaim már korábban elindultak a határ felé, én csak november 29-én indultam, akkor láttam úgy, hogy most vagy soha, és jobb, ha lelépek. Anyámhoz jöttek különböző barátaim és fiatal újságíró kollégáim, ő ugyanis okmánygyárat nyitott a lakásán. Akkor még volt olyan határövezet, ahova nem lehetett csak úgy belépni. Tehát a vonaton igazoltatták az utasokat, hogy van-e határsávbelépőjük. És ha nem, akkor a határtól pár kilométerre leszállították őket azzal, hogy tovább nem mehetnek. Anyám szerkesztette a háború után a Válasz folyóiratot, és a fejléces Válasz-levélpapírra oroszul és magyarul ráírta: „A lap szerkesztősége igazolja, hogy alulírott munkatárs a termelőszövetkezetek újraalakulása kapcsán riportra indul Zalalövő térségébe”. Ilyen volt nálam is, de még legalább 50 embernél. Tőlem nem kérték soha. (…)

Sárközi Mátyás – Fotó: Kaiser Ottó/Forrás: Wikipédia

November 29-én fölszálltam a Déliben a vonatra, amelyen ugyan mindenki azzal a céllal utazott, hogy elhagyja az országot, mégis mindenki úgy tett, mintha a nagynénikéjéhez menne, és kinézett az ablakon. Én Zalalövő előtt úgy gondoltam, talán mégis igazoltatni fognak. Ott nagy kanyart vesz a vonat, és ezért lassít, körülbelül olyan 5 kilométeres óránkénti sebességgel megy – simán leugrottam hát róla. Egy havas erdőben találtam magam, nekivágtam, bementem egy házba, megkérdeztem, merre van a határ. Azt mondták, nagy baj van, mert még közben van a Rába. Mondtam, ez kellemetlen, de majd megoldjuk. A Rábán van híd, a hidat azonban őrizték, mégpedig erősen. Egy héttel azelőtt húsz tatabányai bányász géppisztolyokkal és kézigránátokkal felszerelve megjelent, mire a hídőrség elszelelt, de azóta visszatértek. Édesanyám igen előrelátó volt, adott nekem egy üveg rumot. Ha orosz jön, te előhúzod a rumot, ha magyar jön, itt van ötezer forint. Így érkeztem a Rábához. Ott állt egy úriember, és azt mondta: „Holnap felhős lesz az éjszaka, úgyhogy amikor besötétedik, indul a ladik, száz forintot kell fizetni, és én átviszem magukat a túloldalra. Van egy ladikom, hókotrólapáttal evezek. Most ugyan elég gyors a folyása a Rábának, de hát itt nem széles a folyó, tíz perc alatt átvagyunk. A másik oldal még nem Ausztria, de két kilométert mennek csak tovább a szántóföldeken keresztül, s ott a határ.” Jó, mondtuk, mert többen voltunk, többek között egy postás, egyenruhában, meg egy nő egy tíz év körüli kislánnyal. Leszállt az éj, fölszálltunk a ladikra, kifizettük a száz forintot, a pasas elkezdett evezni, és akkor egyszer csak, amikor már majdnem a túlsó parton voltunk, reflektorok gyulladtak, és valaki ordítani kezdett egy hangszórón keresztül, hogy azonnal forduljanak vissza. Magyarul kiabált, mire ez a pasas még jobban rákapcsolt, és azt mondta: „Ne ijedjenek meg, beevezek a fűzfák közé, most én már vissza magukat nem viszem. Majd én egyedül visszamegyek.” Abban a pillanatban elkezdtek lőni. Egy marha százat csinál, valaki beugrott a vízbe, erre mind beugrottunk. Én egy olyan lódenkabátban, amibe irhabélés volt gombolva, a hátamon egy hátizsákkal, abban meg elemózsia volt, és egy pár váltásfehérnemű. Nagy nehezen kikászálódtam a másik oldalon. Vizenyős terület volt ez, lefagyva, a sarat vékony jég borította. Gondoltam egyet, leülök egy fa alá, dunsztkötést csinálok magamból, csendben gőzölgök, akkor talán nem fogok megfagyni, de nem megyek tovább, mert minden lépésemre reccsent egyet a jégpáncél. A többiek mentek előre, azokat mind elfogták, míg én egymagam kucorogtam egy fa alatt. Nem fáztam, mert dunsztkötést csináltam magamból. Belül meleg volt, kívül meg deres volt a kabátom, gőzölögtem a testmelegtől. Egyszer csak hallom, hogy oroszok jönnek. De úgy be voltak tojva, hogy az elképesztő. Persze frissen behívott fiatal srácok voltak. Hallották, hogy előző nap néhány bányász felfegyverezve jött, úgyhogy félelmükben kiabáltak egymáshoz. Elhatároztam, ha rám világítanak, én felállok, és azt fogom kérdezni: „Tessék mondani, merre van a Dembinszky út?” De csak elmentek mellettem nagy recsegve, aztán odébb megfordultak és távoztak. Vártam akkor még egy negyedórát, mert gondoltam, talán visszafelé meglepnek. Akkor megint felállt egy-két ember, megindult recsegve a jégen, de zajt csaptak ezek is – elfogták őket. (…)

Hamarosan szép nagy szántóföldre értem, hát mit látok a hajnali párában? Osztrák határőrök cigarettáznak a másik oldalon. „Hahó!” – kiáltottam, és vidám dalocskákat fütyülve átszeltem a szántóföldet, hogy megérkezzem végre a Szabad Világba. A két pali rámnézett, és azt mondták: „Fogadtunk, hogy maga repülve fog megérkezni, vagy a saját lábán, esetleg a lábai nélkül. Ezt a területet ugyanis az oroszok tegnap teleszórták érintőaknával.”

 

Makkai Ádám: „Nem lövöldöztem puskával senkire, képtelen volnék bárkinek ártani. Cikkeket írtam. (…)

A bal lábam le van kissé bénulva, egy 1945 nyarán kapott gyermekbénulás miatt. Anyámék borzasztóan féltettek, nem akartak kiengedni a lakásból. 1956 egy nagy lelki születésnap volt. Kibújtunk a csigaházból, ki mertük nyitni a szánkat. Az emberek üvöltöttek az utcán, mert egy nagy tehertétel múlt el a fejünk fölül. Úgyhogy a rettegésből és pusmogásból egyszerre fölszabadult ordítássá változott át a világ, és ez hihetetlen megkönnyebbülést jelentett mindenkinek. Nagyon bíztunk egy normális kor eljövetelében. Még csak gondolni sem mertük, hogy a szovjet csapatok visszajönnek. Sokkoló volt, amikor megtörtént. (…)

November 26-án, reggel négykor indultunk, és hatra érkeztünk meg az állomásra. Borzasztó zsúfolt volt a vonat, nem úgy, mint az egy héttel korábbi. Egyesek csak a pakktartóra fértek fel. A menyasszonyomat, Kemény Zsuzsit is beraktuk a pakktartóba, máshol egyszerűen nem fért volna el. Megjelent Püski Sándor és felesége, Ilus néni, a két fiukkal. Ahogy elindult a vonat, jött a kalauz, de senkitől sem kérte a jegyet. Mindenki tudta, hogy hova megyünk. Az emberek pedig állandóan vicceltek. „Maguk is szalonnáért mennek?” „Zsírért meg szalonnáért.” Ennek az útnak négy és fél óránál nem kellett volna tovább tartania, ezzel szemben mentünk reggel 8-tól este 10-ig. Időnként megállt a vonat, lövések hallatszottak. Belelőttek a mozdonyba, és be kellett tömni a lyukat. Aztán újra elindult nagy nehezen. Este nyolc körül ismét jött a kalauz, és fennhangon mondta: „Bokorugrók, leszállni, Sopronnál vörös az állomás!” Ez azt jelentette, hogy bent vannak az orosz katonák. A vonat megállt, mi pedig leszálltunk. Ott álltak az öreg, zord képű mukik, vasvillával, nagy kalappal, ők voltak a csempészek. Kérdezték, merre akarunk menni. Mondom, természetesen Ausztria felé. Elkezdték magyarázni, hogy merre menjünk. Egyikük mutatott egy csillagot, mondta, azt kövessük, akármi történik. Összeverődtünk vagy húszan. Pont olyan hideg volt, hogy a sár nem fagyott meg – ragadt, cuppogott. Nekem borzasztó nehéz volt lépést tartanom a többiekkel. Eltépett, otthagyott aknarobbantó drótokon kellett keresztüllépni. Félelmetes volt. Éjjel 11-től reggel 4-ig baktattunk a sárban, többször eltévedve. Volt egy házikó, úgy nézett ki, hogy barátságos emberek élnek benne, de kiderült, hogy orosz laktanya. Hosszú-hosszú menetelés után elérkeztünk egy helyre, ahol az út mellett feszület állt, de azt már nem tudtuk elolvasni, hogy milyen nyelvű a felirata. Ott aztán leroskadtunk – pokoli fáradtak voltunk. Engem négy kilométeren keresztül vinni kellett, mert a bénult bal lábam egyszerűen bedöglött. Püski Gabó és Sanyi cserkészülést csináltak, én pedig a vállukra tettem a kezemet, úgy vittek a keresztig. Fogalmunk sem volt róla, hol lehetünk. Akkor Gabó – ma is Amerikában él – azt mondta, maradjunk ott, ő majd körbenéz, hogy hol is vagyunk. Nagyon távolról egy parányi villanykörte villogott. Ez volt életem leghosszabb tizenöt perce. Gabó eltűnt a sötétben, mi pedig borzasztóan féltünk és fáztunk. Végül egy diadalmas ordítást hallottunk: „Gyerekek, ez már Ausztria!” Hatalmas kő esett le a szívünkről. Odavánszorogtunk. Jött két fiatalember puskával a vállán – osztrák határőrök voltak. Bevittek egy iskolaterembe, ahol egy ottani magyar Zichy gróf több száz liter kávét és kakaót készített egy hatalmas hordóban, és maga mérte ki az embereknek. (…)

Makkai Ádám – Forrás: adam.makkai.org

Ausztriából átvittek bennünket Németországba, München mellett volt egy amerikai katonai láger. Ott voltunk jó egy hétig. Itt láttam először amerikai katonát az ostrom óta. Elképesztő jómódban éltek. Egy egész csirkét kapott mindenki, három narancsot, két tábla csokoládét. Ennyit meg se lehetett enni. Ezek megőrültek, gondoltam, ezek pazarolnak. Kemény Zsuzsával mi még Bécsben összeházasodtunk. (...) Zsuzsival együtt betuszkoltak bennünket egy repülőgépbe. Akkor még nem volt léglökéses gép, csak propelleres, és az bizony jó harminc órán át repült egyszeri megállással. 1957. január 1-jén reggel hatkor érkeztünk meg Amerikába. Kikászálódtam a repülőgépből, és úgy néztem ki, mint egy papagáj. Volt rajtam egy sárga, a lágerben ingyen kapott bőrcipő, egy piros zokni, egy zöld nadrág és egy kék zakó. Az első amerikai mondat, amit hallottam, az volt, hogy: „You look funny”, vagyis: „Maga viccesen fest”. Hát, mondom: „Yes, I look funny”.

 

Erős Kinga: Szavakban lobog – Írók az 1956-os forradalomban. Orpheusz Kiadó, 2019.

 (Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2019. október 19-i lapszámában.)