Muszka Sándor a Szégyen című kötetével megelőlegezett egy olyan verspoétikát, amely a maga nemes egyszerűségével az ember materiális voltát hivatott feltárni. Az efféle létről való megszólalás még bekeretezhetőnek tűnik, hiszen a történetek, bár nem függetlenek a külvilágtól, lényegük a bezárt térben válik értelmezhetővé, és csakis ilyen életkörülmények között tudjuk igazán szégyenérzetként elfogadni a kétségbeesett fájdalmat, melyet a versek létrehoznak. Egy olyan gyűjtőhelyet tár elénk, melyben az emberek tragédiái halmozódnak egyazon kupacba, s a szociális otthonban dolgozó költő figyelőként és hallgatóként válik tagjává eme Istenhiányos kollekciónak.
A szerző legújabb verseskötete – folytatva e versnyelvet – kilép a zárt terek világából, egy behatárolhatatlan világpozíciót idéz, melyben dimenziókat lazít meg és ezáltal is eggyé válik az élő és élettelen, az emberi és a nem emberi – az élet és halál másképp viszonyul egymáshoz, s ebben a formában szétválaszthatatlanná lesz a szeretet és a fájdalom érzékelése is. Az Idegen állat nem csak emberi sorsokról versel, egyszerre emlékezik vissza a múltra és lát jövőt; egyre jobban érzékeljük, ahogy megfeszülnek a határvonalak, s talán ennek köszönhető az is, hogy a kötet nem bomlik ciklusokra, a szerző nem akarja elválasztani az elválaszthatatlant, hiszen bárhogy is erőlködünk, úgyis minden körbeér:
Muszka Sándor nem egy szörnyűként érzékelt valóságot kíván bemutatni, sokkal inkább egy olyan végességet, amelyben a lét keresésének útja folyton kudarcba fullad, mivel nemegyszer arra figyelmeztet
vagyis maga a folyamat válik a sikertelensége okán egy soha véget nem érő erőlködéssé, és ennek eredményeképpen – az ember és a világ közt kialakuló kapcsolat bemutatásán keresztül is – egy bonyolult működési rendszerre reflektál a kötet valamennyi verse.
Az Idegen állatban már egy határokat romboló gyűjteménysokaságot figyelhetünk meg, melyben nemcsak emberi történetek kerülnek reflektorfénybe, hanem a világészlelés sokkal távlatibb tapasztalatai: szenvedő állatok megszólalásain túl a természet magja, a hegy, a folyó, a hold és a nap is elengedhetetlen szimbólummá válik az emberi létezés és továbbélés szempontjából. A kötet elején több versben is megjelenített kommunista rendszer talán azért sem maradhatott ki e leltárból, mert annak következményei minden további kérdéskörrel összefüggést mutatnak. A világ megbotlott; de tulajdonképpen az ember botlott meg, ezért a világ is kínlódik.
Muszka Sándor letisztult, díszítőelem-mentes nyelvezete nem elítél, csupán feltár, nem könyörög, hanem figyel, és nem is dühöng, pusztán érzékel és összekapcsol. Mindezt anélkül teszi, hogy a kapcsolatrendszereket felülbírálná, pedig az embertől függetlennek tűnő világ végig kiszolgáltatottá válik a szóban forgó lény keze által:
Az aprónyi rezdüléseit a nyelv különféle formáival sem lehet visszaadni, azonban e kötet mégis kínlódás nélkül teljesíti ezt az útvonalat; a költő érintkezéseket sorol egymás alá, higgadtsága az elfogadásban erősödik meg, mert mégiscsak:
Kovács István A gyermekkor tündöklete című regénye 1998-ban jelent meg, s a mostani immár a harmadik kiadás. De – mint azt Jánosi Zoltán utószóként jegyzett elemzéséből megtudhatjuk – a szerzőt már jóval korábban megszólította a téma, s a bevezető fejezet 1972-ben az Élet és Irodalom hasábjain meg is jelent, ám a teljes mű – több szakaszban íródva – csak a rendszerváltás utáni években nyerte el végleges formáját.
Figyelmet és elismerést érdemlő pillanat az, amikor a tehetség és a kemény munka eredménye végre ünnepélyes formát ölt. A Csikófogat antológia kézzelfogható, értékes és különleges bizonyítéka ennek. Közel kétszáz fiatal jelentkezett az Orpheusz Kiadó és a Guttenberg Pál Népfőiskola által 2021-ben meghirdetett, Csikófogat elnevezésű tehetséggondozó programra, amelyet határon túli középiskolások számára hirdettek meg. Az ennek keretein belül megírt munkák közül csak a legjobbak kerülhettek nyomtatásba. Az antológia épp azt a friss tehetséget, új látásmódot képviseli, amit egy ilyen
Semmink sincs, csak a történetünk – olvashatjuk a kinyilatkoztatást Visky András Kitelepítés című új könyvében. Sokatmondó és megrázó ez a mondat. Gondoljunk bele: minden döntésünkkel, választásunkkal egy olyan történetet írunk, ami kizárólagos és lényegi tulajdonunk. Az élettörténetünk a legfőbb érték, amivel rendelkezhetünk. De hogy mit is jelent a teljes megfosztottság, mi ez a semmi, amire az idézet utal, akkor értjük meg igazán, ha ismerjük a regény történelmi hátterét és látjuk a személyes sorsokat is.
A kétszáz éve született halhatatlan költőt, Petőfi Sándort az utóbbi két-három évtizedben gyakran idézik lelkesülten, miszerint ő is káromkodott a Mit nem beszél az a német című versében. A csúnya beszéd mai úttörői csupán az felejtik el hozzátenni, hogy az egész életműben ez az egy otrombaság található. Mert a költő akkor a német (Habsburg) aljasság hallatán rettentően begorombult.
Cserna-Szabó András regényében, a Zerkó – Attila törpéjében viszont alap a káromkodás, olybá tűnik, mintha az ezerhatszáz-ezerhétszáz évvel ezelőtt élt szereplők valamennyien egy pesti kocsmából jöttek volna ki éppen.
Mielőtt elolvasnánk Böszörményi Zoltán Regál című művét, amely idén második kiadásban jelent meg az Irodalmi Jelen Könyvek gondozásában (az első kiadást, amelyet az Ulpius-ház publikált, öt nyelvre fordították le, 2016-ban a Frankfurti Könyvvásárra jelent meg németül), érdemes megismerkednünk a szerző élettörténetével, amely ebben a műben a történet előzményeként szolgál.
Van az apró kis házikó, és van a Százszorszép Sziromrét. És van Mimi és Momi, akik az apró kis házikóban laknak, és lelkesen gondozzák a tulipánoskertjüket. És vannak még lepkék, egészen pontosan két lepke van, Lepike és Lopika, meg aztán van Augusztin, a pöttyök nélküli katicabogár. Ha mindez együtt van, akkor máris ezer és ezer dolog történhet meg, ezer és ezer kaland, hiszen lepkék, katicabogár, sziromrét, apró házikó és két kislány az éppen annyi, hogy abból bármi lehet, bármi, ami mese.
Aránylag sok dokumentumot tártak már fel a 20. század világtörténelme sötét foltjáról, a második világháborúról, és a háború után a Szovjetunióba kényszermunkára elhurcoltak pokoljárásáról. Aránylag sokat, de még mindig nem eleget. A Flórián László által összeállított „Izvinyite, agyin klop…” című (alcíme: Akik túlélték a gulág poklát) nemrég megjelent könyv is ezt a témát dolgozza fel.
A mindennapok élményei adják Kelemen Erzsébet új novelláskötetének alapanyagát. A megélt történetek, emlékképek nemegyszer bennünk rekednek – vagy perifériára kerülnek, elbomlanak –, ha nincs, ami felszínre hozza őket. Kelemen Erzsébet azonban együtt él ezekkel a történetekkel, s rendre adódnak olyan szituációk, amik arra ösztönözik, hogy elmondja, megossza, kibeszélje az őt feszítő gondolatokat. Írásaiban múlttöredékeket (személyes és családi emlékeket) és jelenkori eseményeket, érzeteket, jelenségeket emel irodalmi szintre – párhuzamot vonva a jelen és a múlt mozzanatai között.
Szókratész védőbeszédében hangzik el, hogy „a vizsgálódás nélküli élet nem embernek való élet”. (XVIII.) A vizsgálódást mint kísérletet tételezhetjük. Ennek a lefolyása nehezen látható előre, és ugyanezt tarthatjuk annak végkifejletéről is. Az ember esetében viszont, aki születésétől életkísérleteket tesz, más megvilágításban úgymond halálgyakorlatokba kezd, a végkifejletet illetően semmilyen kétség nem merülhet fel. A lefolyás, vagyis az eljutás ama végső pontig annál inkább kiszámíthatatlan.
Noha Gál Sándor első verse 19 éves korában jelent meg, elhúzódó pályakezdésére vall, hogy első verseskötete, az Arc nélküli szobrok csak 27 éves korára készült el 1964-ben. Ezután azonban élete végéig sűrűn követték egymást a könyvei: ha jól számolom, összesen hetven – szinte nincs műfaj, melyben ne próbálta volna ki magát.