A magyar irodalmi élet felpezsdítését olykor – minden ellenszenv és magyarázkodás nélkül – a távoli kultúrák megidézésével tudjuk megteremteni. Egy ilyen vállalkozás eredményeként olvashatunk két, magyarra fordított versválogatást, melyeknek elsődleges célja megismertetni és eljuttatni a magyar olvasókhoz is Kolumbia és az Egyesült Államok különleges, többnyire figyelmen kívül eső irodalmát.
Gerevich András utószavában kiemeli, egyúttal pedig be is vallja, hogy Amerika teljes irodalmát, a kortárs szerzőket és szövegeket feltérképezni – még ha csupán néhány évtizedről is beszélünk – egyetlenegy könyvbe sűríteni bonyolult, lehetetlennek tűnő vállalkozás.
A Nem lövöm fejbe magam című antológia tíz, a hetvenes-nyolcvanas években született szerző műveit sorakoztatja egymás mellé, melyekről a kötet szerkesztője, Gerevich ezt elmondja: a két évtizedet felölelő középnemzedék friss hangja a hibrid költészetnek nevezett műfajban csúcsosodott ki. A hagyományos és kísérleti poétika együttesen, egymást kiegészítve alkotja meg a költészet – az aktuális világmozzanatokra reflektáló és társadalmi eseményeket is leképező – megszólalási formáit.
A Jericho Brown kötetcímadó verse életvitelszerűen is képviseli azt a nézőpontot, amely egyrészt segít tájékozódni a brutalitásokkal és erőszakkal telített mindennapi élet körforgásában, másrészt világában a költészet mint prófétai szerepvállalás lesz mérvadó.
A kötetben megjelenő Jericho Brown-versek viszont a múlt történéseire, a jelenkorra kiható és azt meghatározó jelenségekre is reagálnak: „És eltelt egy évszázad. / És az olyanok, mint én, / Elfelejtették a neveiket.” (És ők)
A mindennapi agresszió megtapasztalása a kötet szerzőinek központi témájaként válik irányadóvá abban a tekintetben, hogy hogyan értelmezzük a világban zajló megmozdulásokat. A rasszista egyenlőtlenségek és igazságtalanságok köré szerveződő versfüzér Natasa Trethewey költészetében is tetten érhető: „Megragadott, és a számat / csontfehér szappannal / kimosta. Azért, hogy / megtisztítsa, így mondta, / és átpucolja azt a hazug nyelvedet. / Hittem neki, és nyeltem a habot, / hátha belülről / kifelé is hat.” (Csontfehér hazugságok)
Hasonló korképet fest a Mint a vigyázó istenek arca című, kolumbiai szerzők műveinek összeállítása. Fernando Rendó és Halmosi Sándor munkája egy komplexebb és átfogóbb válogatást jelent, az Egyesült Államok 1951 és 1986 között született költőit gyűjti egybe. A közel negyven év költészetét lefedő antológia a női szerzőket kiemelt szerepben sorakoztatja fel. Ezek a szerzők a mindennapos szenvedések elől olyan menedéket, olyan rejtekhelyeket építettek maguk köré, melyek védőoszlopait a szavak és a költészet világában alapozzák meg.
A meghatározó témák egyikeként az erőszak ábrázolását és a társadalmi konvenciók kívánt átformálását láttatja ez a gyűjtemény is, miközben egyik leghangsúlyosabb elemként több költőnél is megjelenik az idő mint áttörhetetlen páncélkapu: „Bennem az időt nem lehet kikapcsolniˮ (Lauren Mendinueta: Megfeledkezem magamról), vagy „ha eltöröm az idő minden csigolyáját / melyik testrészemmel fizessek / ha a hasnyálmirigyem nem mérhető számokbanˮ (Fátmia Vélez: Az oktatásból származó tartozás külföldön).
Összetett válogatások ezek, melyek több szempontból is izgalmas irányt mutatnak a tőlünk távoli kontinensek kortárs irodalmához, és betekintést engednek abba a világba, mely számunkra térben és kulturálisan egyaránt távoli.
„Hogyan lesz erőnk a jövő kihívásaival szembenézni? Minden eszköz megadatott: kell hozzá költészet, történet, szeretet. Utána jöhet a tudomány” – olvashatjuk Bonczidai Éva sorait a Magyar Kultúra magazin novemberi, erő tematikájú lapszámának beköszöntőjében. Az erős ember ismérvei, a különféle erőforrásaink, valamint az emberi erő jóra való felhasználásának módozatai mellett az Erő lapszám legfontosabb kérdései tehát e három – hatványozottan hátrányos helyzetű – kulcsfogalom köré épülnek.
Az Animus Kiadó 2007 óta adja ki a skandináv krimik sorozatot, amelynek népszerűsége mind a mai napig töretlen. A sorozatban elsőként az izlandi Arnaldur Indriðason Kihantolt bűnök című regénye jelent meg, s az az óta eltelt tizenhat évben százhatvannál is több címszóval ajándékozták meg a műfaj rajongóit. A legtöbb szerző svéd, norvég és izlandi nemzetiségű, de akad közöttük néhány dán és finn is.
Bela Durancinak, „Szabadka első okleveles művészettörténészének” (Bács, 1931 – Szabadka, 2021) neve egyformán ismert mind a szerb, mind a magyar művészeti körökben, hiszen mind a két nyelven számos könyve, művészekről írt monográfiája, kiállításmegnyitója, katalógusa és folyóiratokban közölt szakcikke jelent meg, s az általa rendezett kiállítások száma is impozáns.
Minden egyes, a helyi regionális történelem egy-egy darabját kiszínezni kívánó kiadvány megjelenése valóban fontos és kívánatos, kiváltképp napjainkban. Éppen ezért nem csupán a felvidéki magyar cserkészmozgalom, hanem a Rimaszombat története iránt érdeklődő számára is érdekes és inspiráló lehet a Lilium Aurum kiadó gondozásában megjelent, A cserkészliliom peremvidéki szirmai című kötet, amelyben a szerző, Gaál Lajos, a 110 éves rimaszombati cserkészet krónikáját tárja elénk.
A huszonöt éves Petőfi Sándor Föltámadott a tenger című versét 1848. március 30-án, a Pesten újra elkezdődött forrongások hatására írta meg, az egész nemzeti közösség szószólójaként. Földrengésszerű változást írt bele egyetlen képbe, egy új világrend eljövetelét hirdetve. Tömegeket mozgatott meg szuggesztív költői erejével, költészetének máig tartó ereje magyarságtudatunk része, nemzeti önazonosságunk, sőt önmeghatározásunk részévé is vált.
Mikor vagyunk arccal a falnak? Mondjuk, ha büntetésből sarokba állítanak. Vagy nekiesünk. Esetleg valaki arccal a falnak lök. Mindenesetre egy olyan élethelyzetet feltételez, amelyet alapesetben nem szabad akaratunkból, örömmel választunk. Szerintem csak úgy senki sem állt még oda egy falhoz. Ha közvetlenül előttünk van, akkor nem látjuk, mi zajlik körülöttünk.
Margaret Atwood 2022-ben megjelent Égető kérdések című esszékötete meglehetősen felborzolta a kedélyeket. Súlyos kérdéseket tesz fel (mi számít igaznak?; összefér-e a politika és művészet?; illetve érdekli a geopolitika, a faji fennmaradás, a történetek létjogosultsága is), amelyekre maró őszinteséggel felel, kellő humorral fűszerezve. A hangsúlyok öt fejezeten keresztül váltakozva jelennek meg.
Tóth László (1949) Rossz napok című keményfedeles gyűjteményes kötetének alcíme Új versek és rátalálások 2018– 2023. Öt év hosszú idő, de egy korábbi interjúban éppen a szerző jelenti ki, hogy „ritkán és keveset írt eddig”. Az Új versek része az alcímnek nyilván a megjelölt időszakban születettekre utal – bár sok esetben utalás nélkül is rájönne a nyájas olvasóközönség, hiszen némely alkotás aktuális, az elmúlt évekre kifejezetten jellemző közéleti és egzisztenciális problémákat boncolgat.
A regény szerkezete nagymértékben hasonlít a lapunk júliusi számában ismertetett Végzetes ígéret című Angela Marsons-krimire, amely ráadásul ugyanúgy 2018-ban jelent meg először, mint Carmen Mola regénye. Mindkét műben egy nő a nyomozóegység rátermett parancsnoka, mindkettőjük csapata egy új taggal gyarapodik, akit a többiek nehezen fogadnak be, mindkét regényben különös részletek derülnek ki a nyomozók magánéletéből.
Silling István, a nyugat-bácskai nyelvjárások és népélet avatott kutatója új összefoglalással jelentkezett, melyben szülőfaluja, Kupuszina máig megőrzött hagyományos viseletét mutatja be. A témára vonatkozó több mint négy évtizedes gyűjtéseinek eredményét sajátos módon dolgozta fel és adta közre: könnyen kezelhető, áttekinthető szótár formájában.