A magyar irodalmi élet felpezsdítését olykor – minden ellenszenv és magyarázkodás nélkül – a távoli kultúrák megidézésével tudjuk megteremteni. Egy ilyen vállalkozás eredményeként olvashatunk két, magyarra fordított versválogatást, melyeknek elsődleges célja megismertetni és eljuttatni a magyar olvasókhoz is Kolumbia és az Egyesült Államok különleges, többnyire figyelmen kívül eső irodalmát.
Gerevich András utószavában kiemeli, egyúttal pedig be is vallja, hogy Amerika teljes irodalmát, a kortárs szerzőket és szövegeket feltérképezni – még ha csupán néhány évtizedről is beszélünk – egyetlenegy könyvbe sűríteni bonyolult, lehetetlennek tűnő vállalkozás.
A Nem lövöm fejbe magam című antológia tíz, a hetvenes-nyolcvanas években született szerző műveit sorakoztatja egymás mellé, melyekről a kötet szerkesztője, Gerevich ezt elmondja: a két évtizedet felölelő középnemzedék friss hangja a hibrid költészetnek nevezett műfajban csúcsosodott ki. A hagyományos és kísérleti poétika együttesen, egymást kiegészítve alkotja meg a költészet – az aktuális világmozzanatokra reflektáló és társadalmi eseményeket is leképező – megszólalási formáit.
A Jericho Brown kötetcímadó verse életvitelszerűen is képviseli azt a nézőpontot, amely egyrészt segít tájékozódni a brutalitásokkal és erőszakkal telített mindennapi élet körforgásában, másrészt világában a költészet mint prófétai szerepvállalás lesz mérvadó.
A kötetben megjelenő Jericho Brown-versek viszont a múlt történéseire, a jelenkorra kiható és azt meghatározó jelenségekre is reagálnak: „És eltelt egy évszázad. / És az olyanok, mint én, / Elfelejtették a neveiket.” (És ők)
A mindennapi agresszió megtapasztalása a kötet szerzőinek központi témájaként válik irányadóvá abban a tekintetben, hogy hogyan értelmezzük a világban zajló megmozdulásokat. A rasszista egyenlőtlenségek és igazságtalanságok köré szerveződő versfüzér Natasa Trethewey költészetében is tetten érhető: „Megragadott, és a számat / csontfehér szappannal / kimosta. Azért, hogy / megtisztítsa, így mondta, / és átpucolja azt a hazug nyelvedet. / Hittem neki, és nyeltem a habot, / hátha belülről / kifelé is hat.” (Csontfehér hazugságok)
Hasonló korképet fest a Mint a vigyázó istenek arca című, kolumbiai szerzők műveinek összeállítása. Fernando Rendó és Halmosi Sándor munkája egy komplexebb és átfogóbb válogatást jelent, az Egyesült Államok 1951 és 1986 között született költőit gyűjti egybe. A közel negyven év költészetét lefedő antológia a női szerzőket kiemelt szerepben sorakoztatja fel. Ezek a szerzők a mindennapos szenvedések elől olyan menedéket, olyan rejtekhelyeket építettek maguk köré, melyek védőoszlopait a szavak és a költészet világában alapozzák meg.
A meghatározó témák egyikeként az erőszak ábrázolását és a társadalmi konvenciók kívánt átformálását láttatja ez a gyűjtemény is, miközben egyik leghangsúlyosabb elemként több költőnél is megjelenik az idő mint áttörhetetlen páncélkapu: „Bennem az időt nem lehet kikapcsolniˮ (Lauren Mendinueta: Megfeledkezem magamról), vagy „ha eltöröm az idő minden csigolyáját / melyik testrészemmel fizessek / ha a hasnyálmirigyem nem mérhető számokbanˮ (Fátmia Vélez: Az oktatásból származó tartozás külföldön).
Összetett válogatások ezek, melyek több szempontból is izgalmas irányt mutatnak a tőlünk távoli kontinensek kortárs irodalmához, és betekintést engednek abba a világba, mely számunkra térben és kulturálisan egyaránt távoli.
Figyelmet és elismerést érdemlő pillanat az, amikor a tehetség és a kemény munka eredménye végre ünnepélyes formát ölt. A Csikófogat antológia kézzelfogható, értékes és különleges bizonyítéka ennek. Közel kétszáz fiatal jelentkezett az Orpheusz Kiadó és a Guttenberg Pál Népfőiskola által 2021-ben meghirdetett, Csikófogat elnevezésű tehetséggondozó programra, amelyet határon túli középiskolások számára hirdettek meg. Az ennek keretein belül megírt munkák közül csak a legjobbak kerülhettek nyomtatásba. Az antológia épp azt a friss tehetséget, új látásmódot képviseli, amit egy ilyen
Semmink sincs, csak a történetünk – olvashatjuk a kinyilatkoztatást Visky András Kitelepítés című új könyvében. Sokatmondó és megrázó ez a mondat. Gondoljunk bele: minden döntésünkkel, választásunkkal egy olyan történetet írunk, ami kizárólagos és lényegi tulajdonunk. Az élettörténetünk a legfőbb érték, amivel rendelkezhetünk. De hogy mit is jelent a teljes megfosztottság, mi ez a semmi, amire az idézet utal, akkor értjük meg igazán, ha ismerjük a regény történelmi hátterét és látjuk a személyes sorsokat is.
A kétszáz éve született halhatatlan költőt, Petőfi Sándort az utóbbi két-három évtizedben gyakran idézik lelkesülten, miszerint ő is káromkodott a Mit nem beszél az a német című versében. A csúnya beszéd mai úttörői csupán az felejtik el hozzátenni, hogy az egész életműben ez az egy otrombaság található. Mert a költő akkor a német (Habsburg) aljasság hallatán rettentően begorombult.
Cserna-Szabó András regényében, a Zerkó – Attila törpéjében viszont alap a káromkodás, olybá tűnik, mintha az ezerhatszáz-ezerhétszáz évvel ezelőtt élt szereplők valamennyien egy pesti kocsmából jöttek volna ki éppen.
Mielőtt elolvasnánk Böszörményi Zoltán Regál című művét, amely idén második kiadásban jelent meg az Irodalmi Jelen Könyvek gondozásában (az első kiadást, amelyet az Ulpius-ház publikált, öt nyelvre fordították le, 2016-ban a Frankfurti Könyvvásárra jelent meg németül), érdemes megismerkednünk a szerző élettörténetével, amely ebben a műben a történet előzményeként szolgál.
Van az apró kis házikó, és van a Százszorszép Sziromrét. És van Mimi és Momi, akik az apró kis házikóban laknak, és lelkesen gondozzák a tulipánoskertjüket. És vannak még lepkék, egészen pontosan két lepke van, Lepike és Lopika, meg aztán van Augusztin, a pöttyök nélküli katicabogár. Ha mindez együtt van, akkor máris ezer és ezer dolog történhet meg, ezer és ezer kaland, hiszen lepkék, katicabogár, sziromrét, apró házikó és két kislány az éppen annyi, hogy abból bármi lehet, bármi, ami mese.
Aránylag sok dokumentumot tártak már fel a 20. század világtörténelme sötét foltjáról, a második világháborúról, és a háború után a Szovjetunióba kényszermunkára elhurcoltak pokoljárásáról. Aránylag sokat, de még mindig nem eleget. A Flórián László által összeállított „Izvinyite, agyin klop…” című (alcíme: Akik túlélték a gulág poklát) nemrég megjelent könyv is ezt a témát dolgozza fel.
A mindennapok élményei adják Kelemen Erzsébet új novelláskötetének alapanyagát. A megélt történetek, emlékképek nemegyszer bennünk rekednek – vagy perifériára kerülnek, elbomlanak –, ha nincs, ami felszínre hozza őket. Kelemen Erzsébet azonban együtt él ezekkel a történetekkel, s rendre adódnak olyan szituációk, amik arra ösztönözik, hogy elmondja, megossza, kibeszélje az őt feszítő gondolatokat. Írásaiban múlttöredékeket (személyes és családi emlékeket) és jelenkori eseményeket, érzeteket, jelenségeket emel irodalmi szintre – párhuzamot vonva a jelen és a múlt mozzanatai között.
Szókratész védőbeszédében hangzik el, hogy „a vizsgálódás nélküli élet nem embernek való élet”. (XVIII.) A vizsgálódást mint kísérletet tételezhetjük. Ennek a lefolyása nehezen látható előre, és ugyanezt tarthatjuk annak végkifejletéről is. Az ember esetében viszont, aki születésétől életkísérleteket tesz, más megvilágításban úgymond halálgyakorlatokba kezd, a végkifejletet illetően semmilyen kétség nem merülhet fel. A lefolyás, vagyis az eljutás ama végső pontig annál inkább kiszámíthatatlan.
Noha Gál Sándor első verse 19 éves korában jelent meg, elhúzódó pályakezdésére vall, hogy első verseskötete, az Arc nélküli szobrok csak 27 éves korára készült el 1964-ben. Ezután azonban élete végéig sűrűn követték egymást a könyvei: ha jól számolom, összesen hetven – szinte nincs műfaj, melyben ne próbálta volna ki magát.
Petőcz András legújabb, A látogatás emléke című kötete egy személyes hangvételű, több ciklusból álló nagyvárosi napló. A kötet alaphangulatát a prológusnak is beillő A folyó felett, a magasban című vers adja meg, melyben a költő az éjszaka közepén lakása ablakából vizslatja a várost s a Dunát, miközben a folyó mindent elsodró lendületéről, elemi erejéről mereng.